A 11 gyermekes családból származó Serédi Jusztinián – eredeti nevén Szapucsek György – nemcsak vallási értelemben vált kora meghatározó szereplőjévé. Az 1927 és 1945 között a magyar katolikus egyház vezetői tisztségét betöltő érsek rendkívül jól boldogult a közéletben is: éleslátását és érdekérvényesítő képességét – sokak szerencséjére – az üldözöttek képviseletének szolgálatába állította. A háború alatt részt vett a lengyel menekültek és a zsidók mentésében, különös tekintettel az árvákra. Ennek kivitelezéséhez kapcsolataira és taktikai érzékére támaszkodott, ugyanakkor képes volt éles politikai helyzetben határozott és nyílt állásfoglalásra is: az Országtanács 1944. október 27-én tartott ülésén törvénytelennek nyilvánította Szálasi Ferenc hatalmát, és a november 4-én tartott eskütételén sem vett részt.
A nép osztatlan részvéte kísérte utolsó útjára az ország nagy halottját.
A nép minden rétegében, a városban s azon túl nagy megdöbbenést keltett, hogy márc[ius] 29-én meghalt Magyarország hercegprímása, Serédi Jusztinián. A gyászhírt s a temetés idejét hirdető halotti jelentést mindenütt csoportok vették körül, s április 2-án néma tömegek indultak fel az esztergomi várba, a bazilika kriptájának oszlopcsarnokába, a hercegprímás ravatalához. A vasútállomáson ugyanakkor díszküldöttség várta a különvonaton érkező vendégeket az ország minden tájáról. A díszegyenruhás rendőrség Váradi Árpád rendőrkapitány parancsnoksága alatt vonult fel, s állott sorfalat, mögöttük pedig a Magyar Kommunista Párt esztergomi csoportjának feketeruhás és vöröskarszalagos csoportja állott fel Lieszkovszky László titkár vezetésével. Megjelent Sudár József polgármester a város képviseletében, s a vármegye és pénzügyigazgatóság vezető tisztviselői is. A nemzeti kormány képviseletében gróf Teleki Géza kultuszminiszter (a máig ismeretlen körülmények között elhunyt Teleki Pál volt miniszterelnök fia) jelent meg a temetésen. Megjelent az összes rendfőnök: Borbély [István] jezsuita, Zimányi [Gyula] piarista, Badalik Bertalan domonkos és S[ch]rotti Pál ferences rendfőnök, a karmelita rend három tagú küldöttséggel vett részt a végtisztességen. Jelen volt Pétery József váci püspök, az egyetem hittudományi karának képviseletében Artner Edgár egyetemi tanár, az Actio Cat[h]olica képviselői és sokan mások. Az országgyűlés tisztikarának és a Vöröskereszt központi igazgatóságának részéről Márki-Zay Lajos dr. vett részt a temetésen. Az orosz városparancsnokság két tiszttel képviseltette magát a gyászszertartáson. A bazilika kriptájának oszlopcsarnokában elhelyezett ravatalt koszorúk tömege vette körül. A Magyar Kommunista Párt esztergomi csoportjának koszorúja is ott volt a ravatalnál, szalagján ez volt olvasható: „A Magyar Kommunista Párt esztergomi csoportja kegyelettel búcsúzik.” A ravatal előtt két orosz katona díszőrséget állott, majd egyenruhás rendőrök vették körül, s mögöttük karszalagos kommunisták alkottak félkört.
A temetési szertartást Angelo Rotta pápai nuncius tartotta, s a nagy halottat a püspök gyászszertartása és beszentelése után örök nyugalomra helyezték.
A szertartás után megkerestük dr. Meszlényi Zoltán püspököt, és nyilatkozatot kértünk tőle Serédi Jusztinián utolsó napjairól, a halál okáról és körülményeiről. Meszlényi Zoltán püspök lapunk munkatársának a következő nyilatkozatot adta:
„A boldogult hercegprímás úr közismerten hosszú évek óta cukorbajban szenvedett. Az orvostudomány megállapítása szerint a cukorbaj elő[re]haladottabb stádiumában a szív erős legyengülését idézi elő. Ezt észleltük a boldogult hercegprímás úrnál is, szívgyengesége főleg az utolsó esztendőben állandóan fokozódott. Természetesen a háborús eseményekkel kapcsolatos aggódások csak növelték a beteg szív zavarait. Ő nemcsak magáért aggódott, hanem az egész városért és magyar híveiért. A kiürítési kísérletekkel szemben ellenállást tanúsított, súlyos természetű tárgyalásokat folytatott, melyek észrevehetőleg ásták alá napról napra jobban egészségi állapotát. A nap jó részét ágyban töltötte, és csak fogadásokra és étkezésekhez kelt fel.
Ezelőtt tíz nappal dr. Rajner János kezelőorvosa előtt kifejeztem azt az aggodalmamat, hogy őeminenciája állapotát igen leromlottnak látom. Ő megerősítette laikus szemléletemet, s még arra is felhívta figyelmemet, hogy a helyzet azért is súlyos, mert nem állnak rendelkezésre a szükséges gyógyszerek, nevezetesen a szívbajosok életét [meg]hosszabbító digitálisz készítménye. Ilyen előzmények után bármennyire is lesújtólag hatott rám a bíbornok, hercegprímás úr elmúlása, akinek atyai szeretetét élveztem mindig, nem lepett meg hirtelen bekövetkezett halála.
Szerencsés véletlennek vagy inkább az isteni Gondviselés kegyelmének tartom, hogy ott lehettem életének utolsó pillanatainál. A szerdai napon városunk jelenlegi katonai parancsnoka, Maszlov őrnagy úr előzékeny gesztussal hozta őeminenciája tudomására, hogy erősen megrongált székházát, ahol már csak a kapubejárat mellett fekvő igen szerény szobában élhetett, a legsürgősebben helyre akarja állíttatni, hogy így rendes lakását visszaadhassa.
A közlés vétele után üzent nekem, hogy másnap legyek ott, és a munkálatokat irányítsam, azonkívül a katonai parancsnok urat nevében arra kérjem, hogy a szívesen felajánlott munkálatokat a küszöbön álló ünnepnapokra függesztesse fel. Régebben ebédre állandó vendége voltam, de az utóbbi időben ebédre nem jelentkeztem, mert nem akartam konyhájának élelmezési gondjait növelni. Csütörtök reggel, amikor nála jelentkeztem, és utasításait átvettem, kifejezetten hívott, hogy maradjak ott ebédre. Halála ebéd közben következett el, így én ott lehettem, és udvari papjainak és két rokonának jelenlétében részesíthettem az utolsó kenet szentségében.
Hogy a jelenlegi zavaros körülmények között egy ilyen magas állású embernek látszólag hirtelen bekövetkezett halálával kapcsolatban találgatások merülnek fel, melyek sokszor egészen fantasztikusak, az nem csodálható.
Mi, akik közelében éltünk, és közelről láttuk betegségének kifejlődését, csak azt állapítottuk meg, hogy bekövetkezett az, amitől már jó ideje tartottunk.”