Felkészületlenek voltunk a tatárral szemben, s készületlenül hagytak bennünket most is a ránk szakadt végzet bűnösei, nem csupán a harc fegyvereinek hijjával, de lelkileg is! Ezért volt olyan riadalmas, tanácstalan az ország, amikor egyszerre alázúdultak a kárpáti hágókról a vörös csordák, s ezért történhetett meg, hogy egy végzetes és ostoba pillanatban ez a készületlenség és tanácstalan gyávaság csaknem odavetett bennünket tehetetlen áldozatként a vörös démon elé. Ma már tudjuk, hogy ezzel az ellenféllel nincs alku, ezzel az ellenséggel nem lehet vásári parolán egyezkedni, s csak két választásunk van: vagy kivívni a férfias helytállás minden eszközével, a végsőkig megfeszült szellemi, erkölcsi és anyagi erővel fölötte a diadalt, vagy nyomorultul elbukni a harcon, s ami ezzel egyet jelent: elpusztulni mindörökre. A tatárdúlásról írják régi kútfők, hogy amikor kitakarodott a felégetett városok, pusztasággá változott termő mezők közül a mongol had, napi járó földre nem lehetett élő embert találni, s a visszatért király hírnökei alig tudtak előcsalogatni az ingoványokból, nádasokból, erdőségekből és barlangokból egy-egy nyomorult, riadt, csontig soványodott, félelemtől félig megtébolyodott embert. Ma ugyanez a sors, ugyanez a könyörtelen végzet fenyegeti a magyarságot, ha elveszíti lelkét, s a szorongattatás óráiban nem válik méltóvá múltjához, önmagához, ha nem bizonyítja be, hogy a szabadság csakugyan olyan drága számára, s ragaszkodik az emberi méltósághoz, az emberi élet becsületes formáihoz.