Az egyetem kapuja

A város még csupa rom 1945 őszén, de a Szerb utcában működnek a Pázmány Péter Tudományegyetem hivatalai, a questura némi készpénz befizetése után kiállítja az ezerötszáz (!) jelentkező leckekönyveit, s az évekig eltiltottak, a katonai szolgálat miatt lemaradtak az érettségi után jelentkezőkkel együtt zúdulnak be az orvosegyetem régi, szűkös tantermeibe. Nyilvánvaló, szigorított vizsgákkal csökkenteni kell a létszámot, hogy a helyzet elviselhetővé váljék. Talán ezért is, a hallgatók megkomolyodtak, szorgalmasan készülnek a vizsgákra, hisz megtanulták a háború során értékelni az orvosi pályát. Bár a Duna-part és a Múzeumkert „tanszékek” látogatottak voltak, a tanulmányi idő végén több mint ötszáz hallgató kézhez vehette a diplomáját.

Az első boncolás alkalmával a belépő medikusok a törött ablakú boncteremből verebek százait riasztották fel az asztalokon fekvő „boncanyagokról”. A helyzet újdonságától, a látottaktól és a hatalmas tanteremben terjengő szagtól magam is igen elfogódottan tolakodtam az asztalok és a nyüzsgő, helyüket kereső hallgatók között előre, hogy a számomra kijelölt helyet és „végtagot” megkeressem. Egyszerre valami beleakadt életem első fehér köpenyének zsebébe. Meg kellett állnom. Egy idős, sovány női tetem lelógó kezének begörbült ujjai akasztottak meg. Az volt a kijelölt asztal… Óvatosan kiakasztottam a hideg, merev kezet a köpenyzseb széléből, s példát véve a már buzgólkodó kollégáktól, magam is boncolni kezdtem.

Nem volt sétagalopp az a hat év…