Kenyereim története

Éjfél után értünk vissza a Berzsenyibe. Az óvóhelyen találtam egy üres hordágyat. Öreg darab volt, itt-ott vérfoltos, a vászna lelógott a földig. Ráfeküdve fáztam a hideg földön, de mégis elnyomott az álom. Rövid idő múlva arra riadtam fel, hogy valaki rázza a vállamat: „Ébredj, fiam, a nyilasok a sötétben körülvették a szállásunkat, két harckocsit állítottak ránk! Kettőnket letartóztatnak és visznek a városparancsnokságra!” – hadarta el idegesen a főhadnagyunk.

Álmosan kecmeregtem ki az öblösre nyúlt, mocskos hordágyból. Az alakulat kézifegyvereit nagy kosarakba gyűjtötték. Főbelövést kockáztatott az, akinek a zsebében akár egyetlen töltény is maradt. A pillanat hevében egyikünknek sem tűnt fel, hogy a derék- és vállszíjainkat, az üres pisztolytáskát rajtunk hagyták. „Gyerünk, indulás!” – hangzott a sürgetés a folyosóról. Meg voltunk róla győződve, hogy földi pályafutásunk rövidesen véget ér. Hiszen az állományunk azon tagjainak, akiknek az otthona a frontvonal közelébe került, minden alkalommal „nyílt parancsot” adtam, amelyet a főhadnagy úr, mind a huszonkét esetben, szó nélkül aláírt. A bajtársaink persze sohasem jöttek vissza az alakulathoz. Így vészesen apadt a létszámunk. Ha ez kiderül a „Nemzeti” (nyilas) Számonkérő Szék előtt, az igen rövid eljárást fog „eredményezni”. A végén még gyászjelentést sem állítanak ki. De, mint kiderült, nem erről volt szó. Közülünk nem fecsegett senki.

Sápadtan ültünk be kíséretünkkel egy gépkocsiba, még itt sem tagadva meg magunkat, mert halkan azt mormogtuk: „Bezzeg nekik van gépkocsijuk.” A Városház utcában, a városparancsnokság előtt álltunk meg. Egyenesen Vidosi „testvérhez”, a Gellért Szálló tyúkszemvágójából lett alezredes városparancsnokhoz vezettek minket. A parancsnoki szobába csak Élő Ferenc főhadnagyot vitték be. Én az ajtó előtt álltam, a segédtiszt íróasztala mellett. Az ajtón át dühös ordítás hallatszott. Gondolatban már a várható következményekkel foglalkoztam, amikor nyílt az ajtó, és a főhadnagyom lépett ki, egyedül, vörös fejjel, de mégis némileg nyugodtabban, mint amikor elővezettek bennünket.

Kérdően néztem rá, miközben kijöttünk az adjutáns szobájából. Kinn a folyosón halkan mesélni kezdett. „Ordított, mint az állat, falhoz állítással, tizedeléssel fenyegetett, de a végén kiderült, hogy nincs már felszerelés és bevonultatható erő, ezért a mi alakulatunk teljes állományát hungarista parancsnokság alá rendelik. Új bélyegzőket és nyomtatványokat kapunk, és új parancsnoki kart.”

Elgondolkodva néztünk le az épület előcsarnokába, ahol a házbelieknek friss cipókat osztottak a szakácsok. Mikor ettünk utoljára ilyet?! A kenyerek békebeli illata betöltötte az épületet, furcsa hangulati ellentéteként a kint és bent zajló eseményeknek. Mind a ketten megbűvölve néztük a friss cipók tömegét. Én törtem meg a csendet: „Főhadnagy úr, én elmegyek.” Ijedten, halkan válaszolt: „De hisz egyetlen érvényes papírod sincs! Innen élve nem juthatsz ki!?” Lemutattam a kenyérre várók sorára. „Nem kérnek semmi igazolást.” Megnyugodott, és azt súgta: „Isten óvjon, fiam. Ha lehet, adj a feleségemnek is a kenyérből.” Katonásan tisztelegtem, és határozott léptekkel lesiettem a lépcsőn. Beálltam a sor végére. Élő Ferenc feszült tekintettel figyelt a galériáról. Hamar sorra kerültem. A bőrkabátos és motorkesztyűs öltözetem vitathatatlanul hatott, szó nélkül nyújtották a kétkilós kenyeret. „A főhadnagy testvérnek is kérek!” – mondtam pimaszul, és felintettem a még mindig sápadtan figyelő volt parancsnokomra. A nyilas konyhaszolgálatos felnézett, Élő Ferenc lebólintott, és én mindkét hónom alatt egy-egy cipóval, határozott léptekkel elindultam a kijárat felé.

Ekkor vettem csak észre, hogy senki nem viszi ki az épületből a kenyerét. A kívánatos darabok a különböző irodákba, őrség-pihenőkbe kerültek. De megállni, habozni végzetes hiba lett volna. Kiléptem az utcára. Mindkét kezem foglalt lévén, fővetéssel üdvözöltem a kapuőrség parancsnokát, amit az elismerően viszonzott, hisz nyilvánvaló volt, hogy mindjárt beszállok egy parancsnoki kocsiba, mert két tenyérrel a hóna alatt ép eszű ember nem indul el gyalog az egyre fokozódó ágyútűzben. Az első sarkon megálltam, és biccentettem az őrség által már be nem látható utcarész felé, mintha megtaláltam volna a keresett járművet – és eltűntem a szemük elől…

Be kell vallanom, máig sem tudom, hogy szükség volt-e erre a színjátékra. Lehet, hogy az őrség tagjait egyáltalán nem érdekelte, hogy honnan jöttem és hová megyek. Lehet, hogy egy unott pillantásra sem méltattak, hisz aki két friss kenyérrel lép ki a parancsnokságról, az csak bennfentes személy lehet…

Egy óra múlva csöngettem Élő Ferencék ajtaján, átadtam az egyik kenyeret, biztosítottam az aggódó asszonyt, hogy a férje él, egészséges, és nemsokára hazalátogat, még azt a viccet is megengedtem magamnak, hogy egy kis kenyeret neki is hagyjanak. Ez után, jó szerencsémben bízva, hazafelé indultam, ahol a következő két hetet a tűzifa mögé rejtőzve egy fáspince mélyén töltöttem egy másik katonaszökevény házbéli fiatalember társaságában. A kenyérből hamarosan egy morzsa sem maradt.