Furcsa történetkék az ostromlott Budapestről

1944 novembere. Már szeptember óta viselem az „angyalbőrt”, mint a IX/2-es KISKA század SAS behívóval mozgósított katonája, akit, a kerületben lakó érettségizendő diákokkal és azonos korú más fiatalokkal együtt, a „Kormányzó úr őfőméltóságára” eskettek fel. Nemrégen besoroltak minket egy műszaki zászlóaljba, ahol jelenleg a félig már bekerített Budapest budai Duna-partját erődítjük – a német stratégák parancsára.

Öregcserkész-ismereteim jól beváltak a m. kir. honvédségnél. „Szolgálatvezető” lettem, s mint ilyen, a beszerzés és elszállásolás feladatait megoldandó, motoron jártam az ostromlott város katonai és félkatonai intézményeit. A tisztikarunk egy része tanárokból, a legénységünk zöme diákokból és ipari tanulókból verbuválódott. Amikor szolgálatvezetésre osztottak be, a parancsnokunk csendben annyit mondott: „Legalább tudsz vigyázni az osztálytársaidra.” Így is történt.

Az első napok múltán gyorsan kialakultak a bajtársi kapcsolatok. Jómagam is kezdtem megismerni a tisztikar tagjait, és mindazokat, akikkel a szolgálat összehozott. A háború pillanatok alatt békeidőben talán el sem képzelhető közelségbe hozta egymáshoz az embereket. Civilek és katonák egyaránt gyorsan megtapasztalták, hogy mit jelent a társak segítsége – a jó szerencse mellett.

Az ostromgyűrű gyorsan szűkült, alakulatunk beszorult a pesti belvárosba, a Markó utcai Berzsenyi Gimnázium épületébe, főleg az aránylagos biztonságot adó óvóhelyekre. Sajnos a nyilasok hungarista légiója is ebben az utcában volt elszállásolva, egy nagy vörös téglás épületben. Egy ködös reggelen, amikor a budai hegyek felől, a messze hordó ágyúk tüze alatt álltunk, és mélyrepülésben szálltak felettünk az orosz vadászgépek, gyalog jöttem befelé a környező raktárak felől, ahol némi élelmet próbáltam vételezni erősen akadozó ellátásunk pótlására. A fal mellé húzódva tartottam a szállásunk felé, miközben a sikertelenségemen gondolkodtam. Hirtelen ütemes csizmacsattogás jelezte, hogy a nyilasok meglátták a kakastollas sapkámat, és az őrségük három tagja futott felém géppisztolyosan az úttesten át.

Megálltam, és a hátamat a falnak támasztva csak annyit kérdeztem az elém sorakozóktól: „Mi van?!” „Fegyverviselési engedélyt!” – jött a szintén rövid válasz. Különös parancs volt ez egy egyenruhás, pisztolytáskát viselő, bőrkabátos, marcona ifjú katona számára, de jól tudtam, hogy ez már nem tréfa.

A pisztolytáskánkba mi már régóta csak papírt tömtünk, az oldalfegyvereinket – a bizalom kedvéért – a felsőzubbony – vagy a belső köpenyzsebben viseltük. Ezért nem gondoltak semmi rosszra az ellenfeleim, amikor a pisztolytáskát nem is érintve két kézzel nyúltam a bőrkabát alá. Bal kezemmel a katonai igazolványt vettem elő, a jobboldal a 7.65-ös Frommer-pisztolyomat, amelyet kibiztosítva az igazoltató pártszolgálatos felé fordítottam. „Ehhez?” – kérdeztem számomra is érthetetlen nyugalommal.

Érdekes, hogy amikor három kibiztosított géppisztoly néz szembe egy szál szolgálati fegyverrel, az emberfia már nyugodt, a lét vagy nemlét kérdése már eldőlt…, vagy mégsem?!

Az utcán ismét futólépések zaja hallatszott. Ez már a mi őrségünk hat tagja volt, ugyancsak karabélyokkal felszerelve, de mivel a lővonalon kívül alkothattak félkört, urai lettek a helyzetnek. Pillanatokig csönd volt. Aztán egy rövid szó: „Rendben” – és az ellenfeleink ránk tartott fegyverekkel hátrálni kezdtek. Mi is ugyanígy. Mint két ollós-tüskés rákcsapat igyekeztünk a kapuk fedezékébe érni. Amikor ez megtörtént, néhány dühös lövésváltás vezette le az indulatokat. Azt hittük, hogy ezzel az ügy befejeződött. Tévedtünk.

Délelőtt az ágyúzás egyre fokozódott, mindenkit az óvóhelyre vezényeltek, csak a később tragikus konyhai véget ért szekérhúzó lovaink maradtak fent az előcsarnok tágas terében létesített jászlak mögött. Egész testükben remegtek a robbanások dörgésétől a becsapódó lövedékek porfelhőiben. Felmentem, és közéjük állva két-két lónak átöleltem a nyakát. Halkan beszéltem hozzájuk, és a tarisznyám alján talált kenyérmorzsákat kínáltak a tenyeremen. Ahogy érezték, hogy valaki törődik velük, fokozatosan kezdtek megnyugodni, és már nem rángatták a kötőfékeiket.

Meglepődve vettem észre, hogy a szemben levő jászolsoron valaki ugyanazt műveli a másik négy lóval, amit én. Kicsit gyanakodva néztem az illető derékszíjjal és pisztolytáskával övezett civil télikabátját, de hát hol volt akkor már a katonai szabályzat… „Tetszik szeretni a lovakat?”- jött tőle a tiszteletteljes kérdés, talán válaszul a gyanakvó tekintetemre. Kiderült, hogy bevonulása előtt szabó volt a tisztes foglalkozása. Búcsúzáskor kézcsókjait küldte a nagyságos édesanyámnak…

Ő volt, mint röviddel az ostrom után kiderült, a kommunista sejt az alakulatunknál. (Amikor újra találkoztunk, belügyi százados volt, és úgy emlékszem, hogy modora is jelentősen megváltozott.)

Az ágyúzás elcsendesedett. Góczán zászlós lépett hozzám: „Jó a motorod? Tudod, ma jelenésünk van!” Ez azt jelentette általában, hogy katonás külsőnk és némi előre megírt „nyílt parancs” segítségével különböző zárt táborokból egy-egy idősebb, tartalékos tisztnek titulált férfit egy-két napos „átvezénylés” címén kihoztunk. Feltehetően ezek az elgyötört emberek nem siettek visszatérni a drótok mögé. Nyílt parancsaink eredetét és valódiságát sohasem firtattam. Hivatalosan parancsra, valóságban baráti kérésre vettem részt az akcióban, de kérdést még akkor sem tettem fel, amikor Élő főhadnagy úr fülem hallatára nyugtatta meg az újpesti tiszti csoport éjszaka titkon gyülekező tagjait: „A fiútól nem kell félnetek. Rendes gyerek.” Hazafelé motorozva az éjszakai ködben már közelről hallatszott a kézifegyverek kattogása; nekem ekkor fogalmam sem volt róla, hogy most az ellenállási mozgalomban veszek részt.

Szóval G. zászlóssal a hátam mögött békésen pöfögtünk vissza az alakulathoz az éjszakára elcsendesedő, alig világított utcákon át. Az Andrássy út és a Kiskörút sarkán határozott parancsot hallottam: „Gábor, állj meg!” A kéz- és lábfékekkel fékezve olyan hirtelen blokkoltam, hogy Góczán a hátamra esve a kormányig nyomott le, és az erősen félredőlt motor szinte letett minket a földre. Ez volt a szerencsénk, mert ugyanebben a pillanatban néhány méterre előttünk aknalövedék csapódott be, amelynek holtterében a földre esve néhány karcolással megúsztuk a közeli robbanást, de a sarkon lévő Olasz-Magyar Bank aranybetűs fekete üvegtábláinak csörömpölő zuhanásából sejtettük, hogy mi lett volna a sorsunk, ha nem állunk meg.

Felszedelőzködtünk. A motor tankján repesz okozta horpadás, az én jobb csizmám orra és a bal arcom felszínes karcolást szenvedett. A sértetlen G., tőle szokatlan gyengédséggel, fehér zsebkendővel itatta fel arcomon az enyhe vérzés csíkját. Jómagam ezekkel az apróságokkal nem törődve, szinte részegen az átéltektől őszinte hálával fordultam felé: „De jó, hogy szólt, zászlós úr!” „Én? Mit szóltam?!” – kérdezte vissza. „Hát, hogy álljak meg!” A rossz világításban is látható volt, hogy G. falfehérré vált. Hosszú szünet után rekedten szólalt meg: „Egy szót sem szóltam, egy hangot sem adtam ki. Az akna hangját sem hallottam a motorod zajától.”

Döbbenten néztünk egymásra, még a zsebkendőt is elfelejtette, éreztem, hogy a bal arcomon újra szivárog a vér. Új parancsot kaptam: „Hajts a Regnum Marianumhoz!” Akkor még állt az a templom…