A helyzet komolyodik
Hogy ne érezzem magam tétlennek, de nehéz munkától még kíméljenek, reggel a teniszpartik előtt bemelegítő „ütögetést” végeztem a vendégekkel.
Nehézséget csak az okozott, hogy harmatosak voltak a reggelek, és amikor a parkba léptem, a három kutya (egy vadász-vizsla, a Borcsa, egy puli és egy foxi – rangsor szerint – örömét nem lehetett elhárítani, úgyhogy a fehér „porcellán” nadrágom rövidesen változatos mancs-mintás szövetté nemesült. A foxiból még az ingemre is jutott.
Az egyik reggel távirat érkezett a szüleimtől: „Házunkat bombatalálat érte, gyere haza. Szüleid.” – Szóval élnek! De azért ez már torokszorító, lőporszagú távirat. Fel is bolydult a kastély, ami elől S. bácsi fekete szolgálati Mercedese éppen indulni készült. „Sándor, nem vinnéd fel a gyereket?!” (ez én voltam) – kérdezte Erzsike néni. „Dehogynem, gyere, fiam!” Két perc pakolás és indultunk is.
Tizenegy felé már Budán jártunk. „Gyere fel, fiam, hozzánk ebédelni, ki tudja, mi van otthon. Aztán a kocsi hazavisz.”
Az ebédnél ott ült az egész család. Arra is emlékszem, hogy friss zöldborsót ettünk, arra is, hogy ebéd közben a déli híreket hallgattuk. Elmondták, hogy most dolgoznak a pesti Szt. Margit Intézet óvóhelyein rekedt növendékek kiszabadításán. Arra is, hogy erre én azt mondtam, az a mi szomszéd házunk, és ne haragudjanak, de ebéd helyett én indulnék…
Indultam is. Hangulatomban még az sem vigasztalt, hogy egy vezérkari jelzésű fekete Mercedes visz – egyedül engem! Amikor a Kálvin tér felől a Ráday utcába kanyarodtunk, a gépkocsivezetővel örömmel állapítottuk meg, hogy a ház áll, szinte épnek látszik. „Na, fog örülni az altábornagy úr!” búcsúzott teljes együttérzéssel.
Beléptem a kapun. Itt már a térdig érő törmelék fogadott. A ház utcai frontja valóban csak a légnyomás hatását szenvedte el, de a velük szemben lévő udvari front padlástere és a két felső emelete törmelék formájában az udvaron hevert.
A légnyomás a lakásunkban sem kímélt ajtót, ablakot, bútort, szőnyeget – de éltünk!!
Ezt megtáviratoztam a Csallóközbe. Két hét szabadságot kértem, és kaptam.
A lakást beüvegezték, az ajtókat megjavították, a port és a törmeléket fellapátoltuk, kiporszívóztunk, felmostunk, és még maradt tíz napom. A szüleim sápadtak, megviseltek voltak. Nem mindennapi élmény volt, amin átestek, ők is úgy ásták ki magukat a pincéből, és vették számba az élőket – és holtakat.
Mindannyian csillapíthatatlan vágyat éreztünk a csendes, sziréna nélküli erdők után.
Édesapám egy fél órára eltűnt. Az első emeleten ti. működtek a telefonok. Egy kollégája szívesen felajánlotta, hogy tőle telefonáljon. „Holnap reggel indulunk kocsival Parádfürdőre. Megint tiéd az ügyeletes szoba. Hozhatod a druszádat is!” V. G. nem csak a druszám, de osztálytársam is volt, s így ismert utakon folyt a szervezés. Másnap indultunk.
A parádi napok hamar elrepültek. Indulnom kellett. A szüleim még maradtak, mi, Gáborral, kényelmesen terpeszkedtünk a vonatfülkében. Memphis cigarettát szívtunk, és elégedett, felnőtt férfiaknak éreztük magunkat, amikor az egyik állomáson szokatlan hangokra figyeltünk fel. „Vegyék ki a nagymama holttestét, az istenért, már egy napja halott!”
Az ablakhoz léptünk. A szomszéd sínpáron szögesdrótos ablakocskán egy marhavagonból kiabált ki egy fiatal lány. A peronon kettesével német katonák és magyar csendőrök járkáltak fel-alá.
Amikor a németek eltávolodtak, az egyik csendőr beszólt az ablakon: „Nem lehet, a vagonok többszörösen le vannak plombálva!”
A vonatunk indult. Halottsápadtan, émelygő gyomorral ültünk vissza a helyünkre.
Nem tudtunk még Auschwitzról, nem tudtunk a gázkamrákról, de éreztük, hogy ez a deportálóvonat embertársakat visz egy iszonyú végzet felé. Szégyelltünk volna rágyújtani…