Zavarórepülés, légiveszély, légiriadó…

Cserkész-mentőállomás a Mária Valéria telepen, önkéntes tűzoltói szolgálat, motoros kármegfigyelés a SHELL olajkutak szőnyegbombázása alatt, egymásba torkolló nappalok és éjszakák a légoltalmi szolgálatban – ez volt diákéletünk háttere 1934–44 között.

Érdekes, mégis tanultunk, pedig annyi kifogásunk lehetett, amennyi csak szükséges lett volna ahhoz, hogy egy nehéz dolgozatot elkerülhessünk. A tanulás valahogy a béke reményét keltette bennünk. A latin nyelvnek és a matematikának kifejezetten megnyugtató hatása volt, két bombatámadás között.

Az utolsó háborús nyári szünetünk is mozgalmasnak bizonyult. A kötelező levente-közmunkatábor nem éppen örömteli kilátásával utaztam le Parádfürdőre, a szüleimhez. Az orvosügyelet megüresedett szobájában laktam, igen úri környezetben. Az úri környezetet a Parádfürdőre menekült lengyel arisztokrácia adta, akik számomra horribilis tétekben kártyáztak a magukkal menekített pompás ékszerek rovására. Nagy teniszpartik is voltak. Ezeken már én is – mint süvölvény BEAC-játékos – szóhoz jutottam.

Egy alkalommal a szomszéd pályán R. Béla és Pál – későbbi életre szóló barátaim és távoli rokonaim – játszottak, oly hevesen, hogy a számoláson vitatkozva, mint jó testvérekhez illik, össze is verekedtek.

A fair play teljes büszkeségével siettem át hozzájuk, hogy szétválasszam őket. Vesztemre. Pillanatok alatt teljes egyetértésben kezdtek agyabugyálni – engem!

Ha a felettünk lévő pályán játszó Fekete István képviselő úr – akit szépíróként később a szívünkbe zártunk – és édesapám közbe nem lépnek, bizony maradandóbb emlékkel távoztam volna a békemisszióm végén.

De előkerült az ő édesanyjuk is, és a békítésünk sikeres véget ért, egy-egy nagy kehely fagylalt mellett. Kiderült, hogy R.-ék földbirtokosok, és a birtokon segédtisztek dolgoznak, de az egyik bevonulni készül.

Hogy én is beállhatnék-e két hónapra?! „Miért ne?! Lovagolni tudok?!” „Tudok.” De dolgozni kell ám, mert az édesapjuk nagyon szigorú! Béla gimnazista, Pali utolsó éves kadétiskolás – de ők is dolgoznak az egész szünetben! Ez még mindig jobbnak tűnt a leventetábor várható „örömeinél”. Rövid telefon az édesapjukkal, s mivel addigra az Ádám-Éva rokonság is kiderült, a válasz – igen, volt. Tíz nap múlva utaztam a Csallóközbe. Az első benyomások igen érdekesek és jók voltak. A kétezer hold feletti uradalom a családi földek összevonásából állt össze, és tenyészistállókkal, szeszgyárral, disznóhizlaldával, magtárakkal rendelkeztek. Munkát adott a fél falu lakosságának. A gazdaság szérűskertje a kastélypark téglakerítéséig terjedt. A park végében konyha- és gyümölcsöskertek, előttük teniszpályák, majd az ősfás, nem túl nagy park, és a Szelepcsényi püspök idejében épült, egyméteres falvastagsággal rendelkező kastély. Az egyik toronyszoba lett az én szállásom. Az odavezető folyosó fogasain légpuskák, vívókardok, tőrök, karikás ostorok tarka serege lógott, romantikus képet adva a „fegyverfolyosónak”.

Az első napon vizsgáznom kellett lovaglásból. Károly bátyánk családfői rendelkezése szerint hajtsunk ki a fiúkkal egy közeli legelőre, ahol a köztünk legidősebb Béla futószáron, óvatosan vezesse le a bemutatót. Vigyázzunk, hogy a lovat ne hajtsuk „habosra”, a szárat ne ejtsük a földre, nehogy a gyönyörű arabs kanca – akit én lovagolhattam – a lábát törje.

A terv önmagában is szép volt számomra, mert még nem ismertem Béla barátomat. (Még ma, 60 év után is az!) Bizalmam azonban hamarosan megingott, amikor a ló hátáról megláttam a kezében egy hosszú idomítóostort. Na, most megmutatják a pesti ficsúrnak, hogy hol lakik a magyarok Istene! Meg is mutatták, úgy megriasztották az ostort alig ismerő szegény Dámát, hogy kirántotta a szárat Béla kezéből, és vad vágtában nekivágott a hazafelé vezető útnak.

Nem tehettem mást, minthogy a kantárt egész rövidre húzva „lefújtsam” a lovat, aki rövidesen habos testtel, minden ízében remegve, egyik lábával a maga után vonszolt futószáron állva meg is torpant, mert egy „Eszterházi”-kocsi, hátsó ülésén Károly bátyánkkal, az utunkat állta! Házigazdánk, aki ismert gazdaságpolitikus és felsőházi tag volt, meglepő szóbőségről és a népnyelv beható ismeretétől tett tanúbizonyságot. Jómagam lóról szállva, vérvörösen, lehajtott fejjel hallgattam. Ma is büszke vagyok rá, hogy Béláról és az idomítóostorról egy szót sem szóltam. A lovamat a kocsis vette át, gazdánk elporzott a fiúk irányába, s pár perc múlva már hárman poroszkáltunk hazafelé. Hogy Béla és az édesapja között mi történt, azt csak sejteni lehetett.

Az úton volt időnk mindent megbeszélni. Azt hiszem, ekkor derült ki, hogy a pesti rokon maradhat, mert van valami halvány fogalma a betyárbecsületről…

Másnap a feltűnően megkomolyodott Béla bevezetett a napraforgó és a kukorica kacsozásának művészetébe. Nem volt egy népünnepély a rekkenő hőségben a poros, éles szélű kukoricalevelek között egy egész nap ezzel foglalkozni, de a helybéliek láthatóan a könnyű, gyereknek való munkák közé sorolták.

Elindultam hát a kis munkacsoportommal, amely főleg asszonyokból, lányokból, legényekből állt, a végeláthatatlan sorok között. A nagy kukoricatáblák rövidesen elnyelték a csapatot…

A hét végén, kora reggel, apróvad-vadászatra indultunk. Három lovas kocsi állt elő, hogy a sörétes puskával, tarisznyával, egy-két vadászszékkel felszerelt családot és büszke jómagamat felvegye.

Az a megtiszteltetés ért, hogy én ülhettem a Gazda mellé, hogy az úton megbeszéljük az első hét eseményeit. Hanyag eleganciával, kezemben a „zárt”, csövénél fogott sörétes puskával készültem felszállni a kocsira, de az első lépésnél egy csattanós pofon állított meg, ami gazdánk 120 kilójából és magas termetéből eredendően nem volt simogatásnak minősíthető.

Meglepett és dühös pillantásomra így szólt: „Jegyezd meg egy életre, hogy a puskád nem lehet lövésre kész helyzetben!! Ha emberek között vagy, kocsira szállsz, ajtón lépsz ki vagy be, a puska nyitva, megtörve, üres csővel lógjon a karodon! Egy benn felejtett patron, egy beakadó ravasz, és kész a tragédia!”

Kicsit morcosan, erősen csökkent beszélgető hajlandósággal szálltam kocsira és helyeztem a lebiztosított, üres fegyvert a tartóvasakra. Csak később tudtam meg, hogy az előző heti vadászat előtt így dördült el egy hanyagul kezelt fegyver, egy vadásztárs értelmetlen halálát okozva. Hátralévő éveim során többé nem volt problémám a lőfegyverek biztonságos kezelésével…

Teltek a napok, s már új beosztásom volt egy öreg igásló és egy nagy kerekű, villás „hárítógép” segítségével. Két másik társammal kellő távolságban a learatott földeken gyűjtöttük össze és kötöttük kévébe a nagyszámú elhullajtott gabonaszárat. Jó kocsishoz illően sötétben itattunk, megtöltöttük a zabostarisznyát, és pirkadatkor már kocogtunk a néha igen távol eső földek elé.

Talán két napja gyűjtögettük a hullott gabonát. A kévéket szépen elhelyeztük a gabonakeresztek aljába, hogy azért legyen a munkánknak látszata is! Estére hirtelen rosszul kezdtem érezni magam, lázas lettem. Háziasszonyunk homlokomra tette a kezét, és „kétfiús” édesanya lévén már mondta is: „Ez 38 fok körül járhat. Szólj Károly bátyádnak, hogy holnap nem mehetsz dolgozni!” Szóltam. „No, nem soká tartott a dicsőség! Megártott a fiatalúrnak a paraszti munka?!” – jött a válasz. Nem válaszoltam. Az Erzsike nénitől kapott lázcsillapítóval lefeküdtem, hogy egész éjjel verejtékben fürödve emésszen a sértődött hiúságom.

A hűvös hajnalon fűtött a láz és a sértett férfigőg. Felkeltem, és Holló nevű öreg lovam itatóvödrében többször lemosva forró homlokom, felültem a bakra és indítottam.

Úgy tíz óráig valahogy, a láztól homályos szemmel még elboldogultam. De aztán hétágra kezdett sütni a nap, és egyszerre sötét lett minden. (A mai művilágban felnőttek úgy mondják, „filmszakadás”.)

Társaim csak azt látták, hogy a Holló mozdulatlanul áll, és én a tarlón fekszem, kb. 3 cm-re a meredező vasvilláktól. Nem is volt könnyű dolguk a kiszabadításommal. A Hollót is kifogták, nehogy rám lépjen véletlenül. Dehogy lépett az egyet is, több esze volt annál! Letettek a gabonakereszt árnyékába, és éppen körülnéztek, hogy most mitévők legyenek, amikor robogva megérkezett a Gazda. Ezt már én is láttam, de érdekes módon csak úgy éltem meg, hogy talán most már ágyba kerülök. Látszott, hogy bántja a lelkiismeret, még egy „derék fiú vagy” is kicsúszott a száján. Kocsira tettek, és hamarosan ágyba is kerültem – a következő három hétre…

Délben már ott volt a barátságos körorvos. Tele volt tüszővel a torkom, negyven fok felett volt a lázam, penicillin akkor még nem volt – szóval, helyzet volt…Ki sem kelhettem az ágyból, reggel-este szitává szurkálták a fenekemet, de megmaradtam, sőt napról napra erősödtem, és kezdtem élvezni, hogy a fél kastély engem kényeztet. Főleg a szakácsné aggodalmát tudtam értékelni!

Néhány átsétált nap után már olyan erősnek éreztem magam, hogy amikor M. S. bácsiék a Somorja állomásra befutottak, már én vártam őket, két amerikaner kocsiló felelős hajtójaként, elegánsan felöltözve, az alkonyatra való tekintettel égő kocsilámpákkal. S. bátyám öreg katona volt, rangjára nézve altábornagy, légügyi csoportfőnök beosztásban.

Feszesen, kesztyűsen ültem hát a bakon, kezemben az ostor derékszögben a keményszájú lovak gyeplőjére. Egy könnyed mozdulattal indítok, elegánsan gördülök az útra, megteszünk néhány száz métert – és az egyik kocsilámpa visszavonhatatlanul kialszik…

A jó katona nem nyög, nem nyafog, hanem teljes erejével húzza vissza a féloldali fény felé húzó két lovat… Egyenlőtlen erőviszonyok voltak, mégis megérkeztünk. A vendégek köszönték, és mentek kezet mosni és átöltözni vacsorához, de én csak ültem a bakon és csak ültem – mert a bal kezem olyan görcsben volt, hogy nem tudtam elengedni a gyeplőt!

János bácsi volt a parádés kocsis, akit ez a pesti beugró gyerek helyettesíteni próbált. Valahonnan jól ismerte ezt a tünetet. Dörmögve szállt fel mellém a bakra és két lapátnagy, vaserős, kérges kezével olyan fokozatosan, lágyan, finoman masszírozta le a kezemet a gyeplőről, hogy tíz perc múlva már farkaséhesen ültem a nagy asztalnál, és a kezemre vonatkozó kérdéseket egy férfias „Semmi az egész!” kijelentéssel utasítottam el. Csak a villát fogtam valami érdekes, kínaikéztartással.