Budapest lakosságának komoly élelmiszer-ellátási nehézségekkel kellett szembenéznie 1945-ben. A jegyrendszerre vonatkozó rendeletek betartatása komoly problémát jelentett, így azok, akik nem rendelkeztek készpénzzel a kenyérjegyeken túl, nehezen jutottak ételhez. Az Új Szó cikke az ő védelmükben íródott, de a Vörös Hadsereg főhadnagyának publikációja egyúttal a kapitalizmust is ostorozza.

Egy asszony ment az utcán. Mellette járókelők siettek, autók zúgtak el. De ő csak ment, fáradt léptekkel ment. Befordult egy pékségbe. Aztán kijött. A tartása ekkor még hajlottabbnak látszott, a kezében pedig még mindig üresen himbálózott a szatyor. Bejárta az egész utcát (érdemes megnevezni az utcát?), aztán befordult egy másikba, azt is bejárta. Majd a harmadik utcát is. Bement minden [fel]található pékhez. A beszélgetés mindenütt körülbelül így folyt le:

– Van kenyér?

– Jegyre?

– Igen.

– Nincs.

És az asszony kiment. Csak „szabad kenyeret” adtak el – persze drágán. Ebből van, amennyi csak kell. Csak ő nem tudja megfizetni.

Az újságok írnak erről. Azt írják, hogy a péküzletek „hozzászoktak a »szabad kenyér« eladásával járó nagy haszonhoz, s mivel a jegyes kenyér csekély hasznot biztosít a viszonteladónak, tartózkodnak rendelésétől.”

A szovjet kormány és a Vörös Hadsereg parancsnoksága látva Budapest lakosságának nehéz ellátási helyzetét, nagy élelmiszersegítséget nyújtott, és többek között 18 ezer tonna kenyérmagot is adott.

A helyi hatóságok felosztották a lakosság szükségleteinek fedezésére. Ezzel a segítséggel sikerült a lakosság fejadagját jelentősen felemelni. Az adomány ellátja a lakosságot az aratás végéig.

A kenyérgyárak munkássága megállás nélkül dolgozik. Vállalják Budapest kenyérrel való ellátását. „Bármilyen nagy mennyiségben hajlandók vagyunk jegyes kenyeret szállítani”. (Az egyik kenyérgyár munkásainak nyilatkozatából.)

Egyes kereskedők azonban, akik megszokták a nyerészkedést, úgy gondolják, hogy nem kifizetődő olcsó kenyeret adni az éhes lakosságnak. Egyszerűen nem adják el. Szabotálják a hatóságok rendeletét. Vásároljon a lakosság „szabad kenyeret”, vagyis drága áron. Ezeknek a kereskedőknek semmi közük azokhoz, akiknek kevés a pénzük. Őket nem érdekli, hogy az emberek éheznek.

Sok év[vel ez]előtt a szovjet gyerekek rémüldöztek a szörnyű mesétől: a messzi Brazíliában ezernyi ezer tonna kávét öntenek a tengerbe. Valamelyik más országban ezt teszik a gabonával. Egy harmadikban ezt teszik ezzel is, azzal is és más élelmiszerrel is.

Ez nem mese volt. De valóban szörnyű dolog volt. És a gyerekek nem tudták megérteni, hogy ezt azért tették, hogy a megmaradt kávét drágábban adhassák el.

Ez a „mese” nem véletlenül emlékeztet a mai budapesti valóságra. Emlékeztet a mai kényszerűségekre.

És ha ezt megtudják a szovjet gyerekek, egészen biztosan megkérdezik:

– Ilyen üzér ember biztosan nincs sok, a nép meg nagy számú; miért tűri őket?

Hát nincs igazuk?

Új Szó