Ma van a születésem napja. Amikor születtem, biztos nagyobb szeretet vett körül, mint a mai napon, nagyobb melegségben, és nem gondolt senki arra, hogy kőhidai rab leszek. De ezt a rabságot nem kell szégyellni.

Emlékszem, tavaly nagy vacsora volt nálunk, akkor játszottuk a Nemzeti Színházban a Kaméliás hölgyet, az egész társulatot meghívtuk vacsorára. Ki gondolt volna arra, hogy egy év múlva így lesz, és én itt ülök? Hol vannak most a barátaim? De itt is mindenki sietett gratulálni, nem is tudom, kitől tudták meg, milyen nap van ma. Valahonnan szereztek egy fél liter bornak csúfolt, piros lőrét, s az üveg nyakára Csanak Vilmos tisztisapkájának lefejtett aranyzsinórját kötötték rá máslinak.

A szakállam, amit növesztek, nem nagy még, és szúr, de már szakáll. Rabságom eredménye. A szobákban sakkbajnokságot játszanak, mindenki drukkol, hogy az ő szobája nyerje meg. Végül a mi szobánknak jut a bajnokság. A hideg kétségbeejtő. Mint halljuk, a fegyházban öt év óta egyáltalában nem fűtenek, a legtöbb fegyenc nyomorékként, fagyással, ínzsugorodással kerül ki innen.

Esténként körülüljük az asztalt, Beökönyi Laci a térképet bújja, amit ő maga rajzolt, és a hallott híreket térképe segítségével próbálja magyarázni. Csanak Vilmos a kályhánál áll: Kacién Ervinnek olyan a haja, mint egy rosszul nyírt kakastollazat, folyton simogatja, de az makacsul kunkorodik az ég felé. Rém szégyelli. Inkey Pista, Vattay az ágyukat csinálják, Sebess Jenő alszik, Jacobi Roland meditál, Hohenlohe beteg, szenved. De sok könny hull itt el, mikor nem látjuk egymást! Tudjuk, de nem beszélünk róla. Nem is nézünk egymásra, de érezzük, Angyalom! Azt hiszem, ti már csendben vagytok, és rám gondoltok, ezzel az érzéssel alszom el. Álmomban hozzátok bújok reggelig, míg vissza nem kell jönnöm. Mit állhattok ki Ti, pest-budai asszonyok és gyermekek!