Szakállam volt, de már nincs. Dominich őrnagy, a fegyház parancsnoka nem tűri a szakállviselést. Azt mondta: „Ez nem kínzóintézet.” Ezzel megszüntette a szakálldivatot. Ma Jeszenszky Liszt Ferencről mesélt. Bámulatos tárgyismerettel.

Tele vagyok honvággyal, mikor már minden elcsendesedik, s a lámpát eloltjuk, visszapergetem életem egy-egy pillanatát. A házunkat látom, a szép nyarat, amikor bent hűs volt, és csendesen beszélgettünk, jó fekete mellett, vagy este, mikor a kocsiba[n] ültünk, és elmentünk együtt valahová. A nyári esti órákat érzem, a frissen locsolt fű szagát, mikor tele volt akác és begónia illatával a világ, és mi kint ültünk a lépcsőn hallgatagon, a holdfényben. Ilyen gondolatokkal és érzésekkel kell magamat narkotizálnom. Nyomorult az ellátásunk. Nem tudjuk, mi vár ránk. Szörnyű, hogy senki nem törődik velünk, nincs, aki szólna hozzánk, vagy megmondaná ittlétünk tartalmát. Ami levél eljut hozzánk, nagyon kevés, azt a magyarok is, németek is cenzúrázzák. Azt hiszem, ilyen csendes rabtársadalom nem volt még Magyarországon. Révetegen ülünk, magunk elé nézve, elkeserítő látni az elkínzott és semmibe bámészkodó szemeket.

Ma szomorú esemény történt. A folyosó másik végében, a fegyencszobában, egy dologházi rab, Balázs meghalt. A szenet behordó fegyenc szomorúan mondta, hogy az se lesz, aki az akácosba kísérje.

– Miért?

– Hát kérem, biztosan tetszett látni azt a nagy kutyát, aki a váltásoknál a fegyőrökkel járt, hát ez a kutya sehogyse[m] bírja az SS-eket, sőt, egyet már meg is harapott, ezért ma egy SS-legény agyonlőtte. Pedig ha egy zsiványt vittek az akácosba, azt csak a fegyház harangja, meg ez a kutya kísérte ki. A kutya megállt a kapuban, hármat ugatott, s utánaballagott a koporsót vivő saroglyának.