Ma 12 órától kiütéses tífusz miatt carantenban vagyunk. Se kimenni, se bejönni nem szabad. Van egy naptárunk, a két ablak között lóg, amolyan örök naptár – elgyötört tavaszi olajnyomat díszíti, a számok, hónapok és napok szépen kartonra rajzolva. Ki tudja, milyen szomorú, beteg rab munkája? Mi mindennap versengünk, ha sötétedni kezd, ki tudja megelőzni a másikat: a mai napot a holnapi napra cserélni.

Megint felbukkant a hír, hogy megyünk Németországba. Tárgyalások folynak róla, az már biztos. Újra vándormadarak leszünk. Most már éjjel is repülnek át felettünk a gépek, nincs a napnak egy órája, hogy ne jönnének vagy mennének. Nem szégyellem megvallani: még most sem bírom a riadókat.