Olyan egyházi „kárjelentést” is találhatunk, amely sokkal inkább szubjektív élménybeszámoló, mint a háborús veszteségek jegyzékbevétele. Balassagyarmat plébánosának habitusa levelének minden során átsüt: beszédes, kedélyes ember, aki még az orosz katonákkal is szót tudott érteni. Nyolc oldalon át mesél tapasztalatairól, élményeiről.

„Jól tudom, hogy sok száz és ezer hasonló beszámoló futott be Méltóságodhoz szóban és írásban, tudom azt is, hogy Lippay [Lajos] főtisztelendő plébános úr a balassagyarmati helyzetről általában és részletesen is beszámolt, mégis lesz bizonyára olyan részlet is a levelemben, amely mint igénytelen kis mozaikszem kiegészíti azt a képet, melyet a maga teljes egészében csak Méltóságtokék látnak.

Levelemet régóta óhajtottam megírni és elküldeni. Mikor azonban láttam mások sokkal nagyobb veszteségeit, az igazán nagy tragédiákat, és értesültem többek között a kiutasított oltártestvérek megindítóan szomorú sorsáról, úgy képzeltem, hogy nincs jogom ennyi nagy fájdalomnak és panasznak elébe vágni, vagy csak sorába elegyedni is, és elvenni a főegyházmegyei központ s vele együtt Méltóságod drága idejét. […]

Krónikámat ott kezdem, hogy őszintén beismerem, magam is azok közé tartoztam még szeptemberben, októberben, kik a sok propaganda hatása alatt a menekülésre gondoltak. Nem voltam lelkipásztori működési körben, a tanítás október végén megszűnt, a légóvezetőség is erősen készülődött, hívtak engem is, meg azután arra gondoltam, hogy ha minden pap Balassagyarmaton marad, ki lesz a lelkipásztoruk a menekülők – akkor még 4-5 ezernek mondott csoportjának? Elhatároztam tehát, hogy velük megyek.

Közben történt egy esemény, mely gondviselésszerűen megváltoztatta elhatározásomat. […]

Így maradtam Balassagyarmaton, és lettem a három hónapos nehéz ostrom ideje alatt a szeretetházon keresztül és a szeretetházban a „Süvítő”-nek, Balassagyarmat vasútvonalon túli részének és telepének lelkipásztora. Jártam a bunkereket, óvóhelyeket, vigasztaltam, bátorítottam a csüggedt embereket, segítettem, ahol tudtam, nagybetegeket láttam el, sőt kereszteltem és temettem is, mert a sűrű aknavetések és gránáttűz miatt az emberek a plébániatemplomba elmenni sem nem mertek, sem nem tudtak. Gyóntattam, áldoztattam lakáson is. Három hónapig még ostyát is sütöttem többedmagammal a plébániatemplomnak is.

Magam már az orosz bejövetele utáni második napon jártam reverendában az utcákat. Civil még nem mutatkozott, csupa orosz katona hemzsegett az utcákon. Nem féltem sem az oroszoktól, sem a tűztől, jóllehet egyszer 10 és ½ méterre vágott be mellettem egy gránát, de kisebb légnyomás érzetén kívül – Istennek hála – semmi bajom nem történt. […]

Az oroszok általában csakugyan tisztelték a papot. Még a vad kozákok is. Szemben csak az ezüstórámat vitték el. A többi holmimat akkor, mikor nem láttam. […]

[Az] egyik orosz tiszt, aki a karácsonyi ünnepek alatt kommunistának nevezett, barátjával jött el zenét és éneket hallgatni a kápolnába, s megnézni a jászolt, két vödör petróleumot is ajándékozott a kápolnának, hogy legyen mivel világítani, s nagyon megköszönte, hogy több alkalommal, istentiszteleten kívül, harmóniumoztam [orgonához hasonló billentyűs hangszer – a szerk.] kérésére a kápolnában, és énekeltem szent énekeket.

Egyik alkalommal nagyon elérzékenyült, és azt mondta: „Milyen jó is lehet, ha valaki igazán hinni tud, és élni a vallása szerint.” […] Majd így folytatta: „Én nem járok otthon annyit a templomba, de azért jó szívem van.” – Majd egy gondolatugrás [után] azt mondta: „Nem akarom a háborút.” – És ismét: „Sztálin sem akarja a háborút”, és szemében könnyek csillantak meg.

Több ilyen apróbb kedves élményben volt részem, amelyek mind arról győztek meg, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és a rosszat is jóra fordítja, legalábbis sok-sok ember, sok katona lelkében. […]

Miről írjak még beszámolót? A Mária Kongregáció szépen működik (idén ugyan új felvétel nem volt). Cserkészcsapatban is a fiúk (gimn[áziumi], polg[ári] és szalézi) együtt, szépen dolgoznak. A kongregáció házi oltára és Árpád-házi Szent Margit szobra összetörött, ugyancsak széttépték az ismeretlen tettesek (bizonyára hadi zászlónak nézve) a kongregáció zászlóját. Cserkésztáborba (az idén először) nem megyünk. […]

A bazilikára a szeretetházi hívek körében is gyűjtöttünk kápolnai gyűjtés keretében. […]

Ismételt elnézést kérve locsogásomért, kívánok Méltóságos Főtisztelendő Káptalani Helynök Úrnak, a Káptalannak és a [Esztergom-Budapesti] Főegyházmegyei Hivatalnak sok kegyelmet, lelki erőt s lelki-testi egészséget a még fennálló nehézségek áthidalására és az egyházmegyei ügyek bölcs irányítására.”

Raáb Alajos plébános