„Nagy érdeklődéssel olvastam az Új Szó [1945. április] 14-i számában Zilahy Lajosnak, Szent-Györgyi [Albert] és Beznák [Aladár] professzoroknak a Szovjet–Magyar [valójában Magyar–Szovjet – a szerk.] Művelődési Társaság előkészítő munkálatairól szóló nyilatkozatát” – kezdte Sándor Pál a cikkét, amelyben kifejti saját, a szovjet tudományos életet idealizáló véleményét. A lap utána Szendrő Ferenc gondolatainak is helyet ad.

A szovjet–magyar kultúrkapcsolatok felvétele és kiépítése nemcsak politikai szükségesség, hanem a magyar tudományosság legelemibb érdeke is. A szovjetek népe az októberi forradalom óta tudományos téren is olyan hatalmas fejlődést mutat fel, amilyen a mi szerény viszonyainkhoz képest valósággal csillagászati számokban fejezhető ki. Néhány adatot említek: a Szovjetunió utolsó békeévére, 1941-re szóló költségvetése a 215 milliárd rubel összkiadásból szociális és kulturális célokra 22,2%-ot fordít, ami így oszlik meg: oktatásra 12,3%, egészségügyre 5,1% és társadalombiztosításra 1,6%. J[ames] G[erald] Crowther Science and Life c[ímű] munkájában azt írja, hogy a Szovjetunió kizárólag a tudomány fejlesztésére költségvetési kiadásának 1%-át fordítja, és ez az 1% abszolút számokban kifejezve tízszer annyi, mint amennyit Anglia ad ki hasonló célokra.

Személyi oldaláról nézve a problémát, az 1933–[19]34[-es] tanévben tanult főiskolai hallgatók száma 458.300 főről az 1938–[19]39-es tanévben 601.000-re emelkedett. [Vjacseszlav Mihajlovics] Molotov a XVIII. pártkongresszuson, 1939 márciusában tartott beszédében a szovjet intelligencia foglalkozási megoszlására vonatkozó 1937. évi statisztikai adatai ismertetésénél azt közli, hogy a kizárólag tudománnyal hivatásszerűen foglalkozók (professzorok, docensek stb.) száma kereken 80.000.

Mindez a kérdésnek a mennyiségi oldala. A minőségi oldal egyes példáit felemlíti Beznák professzor is, de hogy a szovjet tudomány nemcsak a szociológiában, hanem a természettudományok legkülönbözőbb területein is milyen nagy horderejű eredményeket ért el, azzal a tudományos elzártság ellenére is minden magyar tudós többé-kevésbé tisztában van.

Sokkal kevésbé lát tisztán a magyar tudományosság abban a kérdésben, hogy a tudománynak ez a széles és magas foka hogyan jött létre a Szovjetunióban. Zilahy Lajos az Új Szóban közölt nyilatkozatában érinti a problémát, amikor a Szovjet–Magyar Művelődési Társaság céljai gyanánt a következőket említi: „egyrészt a legszélesebb rétegek felé fogjuk hirdetni a szovjet–magyar barátság létfontosságát, s ebben a feladatban az összes demokratikus pártok részt vesznek; másrészt a szellemi életnek, hogy úgy mondjam, finom mechanikáját az irodalom, zene, képzőművészet, színház és film, sajtó és rádió, valamint a tudomány ágazatai fogják végezni.”

Véleményem szerint e feladat nem kettős: nem egyfelől a barátság propagandája a tömegek felé, másfelől a tudomány és művészet művelése a szovjet tudósokkal és művészekkel karöltve. A kettőt egymástól elválasztani nem lehet, mert a szovjet tudósok nem laboratóriumi elzártságban végzik munkájukat, hanem a munkásosztály széles tömegeivel való legszorosabb kapcsolatban. Minden üzemben, minden kollektív gazdaságban és minden főiskolán sajátos szervezetek és feltalálókörök alakultak: a munkások javaslatainak és találmányainak száma megsokszorozódott. A tudományos kutatóintézetek munkatervéhez való szerves kapcsolat egészen új formában jelentkezett a munkásfeltalálóknál, akik a maguk részéről a milliók még hatalmasabb versenyével és a rohambrigádokkal kapcsolódtak össze. A munkásfeltalálók tömegmozgalma a fejlődés szocialista versenyének vált magasrendű formájává. A követelés valóra vált, hogy t[udni] i[llik] a szocialista tudomány ne néhány ezer specialistának, hanem millió és millió feltalálónak a műve legyen.

Hogy ez hogyan fest a valóságban, csak egy példát említünk J. Sur A szovjet üzemek hősei c[ímű] könyvéből. Az egyik gyárban a túlságosan drága nyersanyagot sürgősen valami mással kellett helyettesíteni. A gyár mérnökei és technikai munkásai egy tudományos intézethez fordultak segítségért. A bonyolult feladat megoldásához [V. A.] Kargin tanár fogott hozzá, aki az utóbbi két év folyamán megfeszített erővel dolgozott újfajta nyersanyagok felkutatásán. A munka megindult, a tanár úgyszólván beköltözött a laboratóriumba, s minden kísérleti próba analízisét ellenőrizve, hat nap alatt kidolgozta az új keverék receptjét. A gyárban türelmetlenül várták az új keveréket, de sajnos az első gyártmányok keserű csalódást okoztak. A gyakorlat emberei azonnal a tudós segítségére siettek. A receptben lényeges változtatásokat javasoltak. Újabb próbák és kísérletek, újabb hibák és balsikerek. Hét álló napig dolgozott Kargin tanár, hét nap és hét éjjel nem hagyták el a mérnökök, technológusok, műhelymesterek az üzemet, de megfejtették a technikai talányt. A következő napon a gyár sztahanovistái nemcsak legyűrték az új nyersanyag szeszélyeskedését, hanem másfél- és kétszeres normákat kezdtek végezni. „A tudomány és a munka szövetsége az, amiről a legnagyobb szellemek és legnemesebb szívek mindig is ábrándoztak, ma szorosabb és szilárdabb, mint valaha” – írta [Vlagyimir Leontyevics] Komarov, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elnöke.

„A tudomány és a munka szövetsége” – ezt a mondatot kell a Szovjet–Magyar Művelődési Társaságnak mottóul tekintenie, ezt a feladatot kell teljesítenie, ha célját el akarja érni. Tömegmozgalommá kell válnia, tömegszervezetet kell alkotnia, hogy politikai súlya is legyen, mert a tudomány, az elmélet csak akkor válik hatalommá, ha megragadja a tömegeket.

Sándor Pál

Tisztelt Szerkesztőség!

Az Új Szó április 14-i számában három nyilatkozatot hozott a készülő Szovjet–Magyar Művelődési Társaságról. Egy jelentős magyar író és két jelentős magyar tudós foglalt állást a magyar–szovjet kultúrközeledés mellett. Zilahy Lajosnak azt a kijelentését, hogy a művelődési társaság előkészítő munkái befejezésükhöz közelednek, minden gondolkodó magyar örömmel üdvözli. De őszintén szólva az örömünk nem tiszta. Mert amilyen fontos és örvendetes tény, hogy Magyarország legjobb fejei veszik kezükbe a magyar–orosz kultúrközeledés ügyét, éppoly szomorú, sőt káros lenne Magyarországra nézve, ha ez a nagyfontosságú ügy intézése néhány tucat vagy akár néhány száz író, tudós vagy művész magánügyévé, hogy ne mondjam, monopóliumává válna. A magyar intelligencia meggyőződése szerint a magyar–orosz kultúrközeledés az egész magyar nép ügye, abban nemcsak minden progresszív magyar intellektuelnek, de az egész demokratikus Magyarországnak helyet kell kapnia. A készülő kultúrszövetség csak úgy teljesítheti kötelességét a magyar néppel szemben, ha a szó legjobb értelmében tömegszervezet lesz, ha igazi tömegmozgalmat hoz létre.

Félreértések elkerülése végett ismétlem, hogy minden magyar demokrata örömmel látja, hogy ezt a nagyfontosságú kérdést Szent-Györgyi és Zilahy vették a kezükbe, de az ügyet ők csak akkor vihetik sikerre, ha [a] legszélesebb népmozgalomra fognak támaszkodni. Magyarországnak nem egy új egyesületre van szüksége, hanem egy olyan egyesületre, amely nemcsak hirdeti, de meg is valósítja a magyar–orosz kultúrközeledést.

Kiváló tisztelettel,

Szendrő Ferenc