A pásztói születésű Himler kalandos életén végigtekintve egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy mai kifejezéssel élve egy igazi „self-made man” volt. Hiszen élete végén hány kortársa mondhatta el volna el magáról azt, hogy elhagyva az óhazát az „amerikai álom” földjén újságíróként, bányászként és az USA hírszerző szervének tisztjeként egyaránt megállja a helyét? Bizonyára nem sokan…
A „kitántorgott milliók” egyike
Himler a jobb élet reményében 1907. májusában, 18 esztendősen érkezett az Egyesült Államok területére, ahol kemény, szívós munkájának köszönhetően néhány éven belül kiérdemelte a helyi társadalom megbecsülését. Virginia állam nyugati részén számos bányaüzemben dolgozott egyszerű munkásként, majd szépen lassan magára talált és saját „bizniszbe” kezdett. 1913-tól négy éven át szerkesztette és fél éven keresztül saját pénzéből adta ki a Magyar Bányászlapot, amely a hozzá hasonló sorsú, kivándorló magyar bányászok újságja és információs bázisa is volt egyben. A kétnyelvű hetilapban hasznos információkat lehetett találni arról, hogy melyek az amerikai állampolgárság megszerzésének feltételei, de angol nyelvleckéket és bányászati szakcikkeket is közölt.
Egy magyar „társadalommérnök” és az „American Dream”
Himler esete is igazolja azt a szólást-mondást, miszerint senki sem lehet próféta a saját hazájában. Noha az Újvilágban is sok idő kellett neki, 1917-ben néhány társával önálló bányászüzemet alapított, amelyre hamarosan egy kisebb település is szerveződött: Himlerville. A cég életképességét segítette, hogy sajátos modell szerint épült fel: az alkalmazottak nem pusztán bérmunkások, hanem részvények vásárlásával tulajdonosai is voltak a Himler Coal Companynek. A több mint 1500, nagyrészt magyar részvényes közül a névadó Himler pusztán a tőkeállomány 3 százalékát tudhatta magáénak.
Himlerville, ez a falanszterszerű falvacska lényegében egy magyar bányászkolónia volt Kentucky dombos vidékén. A kistelepülés a kor technológiai színvonalának megfelelően közművesített volt, lakóinak számos szolgáltatást, kulturális programot is nyújtott. Himler saját házát is gyakran bevonta a közösségi élet építésébe, otthont adott például magyar–amerikai esküvőknek. Himlerville saját operatársulata pedig az Államok különböző településein lépett fel. Egy több száz bányavárosra kiterjedő korabeli felmérés szerint a falu a második legmagasabb életnívót tudta biztosítani lakóinak az USA területén.
A telep pusztulását és a vegyes lakosság szétszéledését végül két tényező okozta. Egyrészt egy váratlan üzemi baleset: egy detonáció több munkás halálát okozta, ami elvándorláshoz vezetett. Másrészt közbeszólt a természet: egy árhullám a házak nagy részét megrongálta, lakhatatlanná tette.
Amerikai álomból amerikai érdek
Himler felhagyva addigi tevékenységével, az 1930-as években az amerikai hadsereg kötelékébe került, ahol a második világháború alatt az OSS (Office of Strategic Services – Stratégiai Hivatalok Szolgálata) hírszerzőjeként és kémelhárítójaként európai küldetésen vett részt. Az Egyesült Államok irányította központi hírszerző szerv a tengelyhatalmak által megszállt vagy náci „szövetségben” álló országok ellenállási mozgalmainak anyagi-technikai támogatásával és szervezésével foglalkozott. Himler szerepe magyar szempontból az európai háború végén értékelődött fel, amikor különleges megbízatást kapott.
Az 1945. január 20-án megköttetett magyar–szovjet fegyverszüneti egyezményt követően Milánóban várta az USA-ba történő hazatérésre vonatkozó parancsot, ehelyett Salzburgba küldték, hogy vegye át az OSS magyar osztályának vezetését. Az ausztriai amerikai katonai adminisztráció magyar részlegének vezetőjeként a salzurgi OSS-központból irányította a háborús bűnösnek tartott magyar politikusok és elmenekült nyilasok felkutatását, fogságba vetését, kihallgatását és elszállítását. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány és a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai főparancsnoka, Key tábornok is jegyzékben kérte ezen személyek kiszolgáltatását, Himler pedig működése során 390 személyt tudott átadni.
Közvetlen segítője volt munkájában a magyar felmenőkkel is rendelkező George Granville kémelhárító tiszt és Robert Hamilton, de kapcsolatot tartott fenn a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék főügyészével, Robert Jacksonnal és a szövetséges európai haderő főparancsnokával, a későbbi 43. amerikai elnök Dwight D. Eisenhowerrel is. Az elfogott személyeket, miután áttanulmányozta a náluk lévő iratokat, a salzburgi Landesgericht fogházában hallgatta ki amerikai katonák és – általában Granville – jelenlétében. Az amerikai 7. hadsereg augsburgi fogolytáborában talált rá Szálasi Ferenc nyilas nemzetvezetőre, a koronaékszerekre, Imrédy Béla és Bárdossy László miniszterelnökökre, valamint Reményi-Schneller Lajos nyilas pénzügyminiszterre, akiket Salzburgba szállíttatott át. Egyik legnagyobb „fogása” azonban az az Endre László belügyi államtitkár volt, akit komoly felelősség terhel a vidéki zsidóság deportálásának irányításáért – hozzá egy magyar katona felesége, valamint az illegális kábítószer-kereskedelemért üldözött fia vezette el.
Feladatai közé tartozott még, hogy neki kellett kiadnia az elfogatási parancsokat, megoldani a nyilasok által elhurcolt értékes nemzeti kincsek és magánjavak katonai őrzését, illetve eleget tenni azon állampolgári megkereséseknek, amelyek élelemszerzésre vagy eltűnt, elhurcolt családtagok felkutatására irányultak. Elmondása szerint közbenjárt annak érdekében, hogy a magyar háborús bűnösöket Nürnberg helyett a budapesti büntetőszervek ítéljék el, ezzel is egyfajta nemzeti megbánást és elhatárolódást mutatva tetteikkel szemben a világ felé.
Saját felfogása szerint működése során egyszerre szerzett érvényt választott hazája, az Egyesült Államok nemzeti érdekeinek és eredeti magyar hazájának is azzal, hogy a bűnösök felkutatásával és a büntetésükhöz való hozzájárulással elősegítette az „erkölcsi megtisztulást”. E tevékenységéről 1958-ban New Yorkban egy önálló könyvet is kiadott, amely „Így néztek ki a magyar nemzet sírásói” címet viselte. E kötet azt ígérte, hogy mintegy 20 fogoly tanúkihallgatási jegyzőkönyvének hiteles verzióját adja közre, a párbeszédekről készített vázlatos szövegkivonatok helyett viszont inkább azoknak az iratoknak a közlése érdemel említést, amelyeket a kihallgatott letartóztatása során szerzett meg Himler. A sokszor érthető indulatoktól vezetett, szubjektív helyzetelemzéseket is tartalmazó, esszéisztikus leírások végén, a kötet zárásaként Himler a következőket írta:
„Boldog voltam, hogy többé nem kellett ezekkel a minden emberi érzésből kivetkőzött emberekkel foglalkoznom, s mikor a magyar kormány Eisenhower feltételeit elfogadta, a szállítást megkezdtem. Minden szállítmányt amerikai katonák kísértek, azokat mindig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai parancsnokságának adták át, ahonnan aztán átadták őket a magyar hatóságoknak. Tele voltam undorral, borzadállyal, s talán nem is annyira az undorított el, hogy ezek az emberek szinte kéjelegve küldtek ártatlan százezreket a halálba, hanem az, hogy állítólagos államférfiak, állítólagos civilizált, keresztény urak a felelősségre vonás első pillanatában kivetkőztek emberi mivoltukból. Még a közönséges gonosztevők szemtelen vakmerősége is hiányzott belőlük, meggyőződéseiket megtagadták, hazudtak és tetten ért kutyák módjára olyan alázattal vinnyogtak, hogy az emberi fajhoz nem is hasonlítottak. Szégyelltem, hogy az élőlények ugyanazon fajtájához tartoztam.”
Himler visszatérve az Egyesült Államokba az ország különböző városaiban újfent újságírással, a bányászat témakörében mozgó lapokkal kezdett foglalkozni, egészen 1961-ben bekövetkezett haláláig.
Himlerville rise again!
Himler Mártont az őt ismerő közösségek emlékezete nemzeti hősként tartja számon, egy társaság pedig célul tűzte ki, hogy felújítja az egykori Himlerville origójának számító lakóházát. Céljuk egy olyan emlékezeti hely létrehozása, amely egyszerre lenne központja a Kentucky államban élő emigráns magyar leszármazottaknak és méltó mementója az egykori híres bányászvidéknek is.
