A tatárok dúlása óta nem szakadt a magyar nemzetre olyan megpróbáltatás, amelyet még csak hasonlítani is lehetett volna a mostanihoz. Egyetlen nemzedéket nem állított könyörtelenebb és keményebb feladat elé ennek a viharoknak kitett földön puszta életéért is mindig a halál kockázatát vállalni kényszerült népnek történelmi végzete, mint a mi generációnkat, amelynek döntenie kell fajtánk megmaradásáról, s cselekedete visszavonhatatlan igen vagy nem lesz az élet és a halál választásában... Nem volt szerencsés az óra, amikor sorsunk e feleletre felhívott, hiszen egy nyomorult, beteg korszak végén szabta elénk követelését, s akkor kívánta tőlünk a legtökéletesebb helytállást, a legbátrabb lelket, a legizzóbb hitet, amikor a helytállásról csak végtelen vitákat tudtak folytatni egy elmeszesedett csontú uralmi rendszer vezetői, amikor a bátorság és a kemény lélek bűn volt, s a hitet kigúnyolták a farizeusok. Isten csodája, hogy a nép, a névtelen milliók mégis ráéreztek jobbik énjükre, hogy az a történelmi ösztön, amely, ezer esztendő kegyetlen viharaiban úgy megélesedett fajtánk idegeiben és tudatában, elkiáltotta riadóját, s parancsára talpra állott jó nemzet! A tatárjárás pusztító szörnyűségeihez hasonlít Sztálin vörös hordáinak új, géppisztolyos, páncélkocsis népvándorlása a termő és meggyalázott magyar földön át Európa felé, s kísérteties, hogy amint akkor se hitt egy beteg, megromlott társadalom a közelgő veszélyben, most is el akarták altatni a felriadozó nemzeti lelket, most is el akarták takarni a látó szemek elől a kietlen valóságot... Akkor, hétszáz esztendővel ezelőtt, mint egy csillagokat megrázó földrengés moraja hallatszott el hozzánk Európa keletéről a batui mongolság csapásai alatt összeomló birodalmak végső veszedelmének zaja, de mikor a szuszdáli királyság, s Gyeretyán magyar országának tartóoszlopai, a kijevi fejedelemség uralma megdőltek, s szinte a Kárpátok gerincére látszottak már a felgyújtott városok tűz fényei, még mindig nem akartuk tudomásul venni, hogy az orkán mifelénk közeledik, s bennünket akar elsöpörni. Most is itt rengett két világ összecsapásának iszonyú csatája, itt harsogott, zengett a határhegyek kerítésén túl a harc lármája, de nálunk a szolgábiróravaszságú politika együgyűjei még mindig azt szajkózták, hogy bennünket elkerül a veszedelem, mi valami különös isteni csoda beavatkozásával megmenekülünk és Sztálin majd álljt parancsot seregeinek a mi határsorompónk előtt!