Mónus Illés szociáldemokrata politikus-újságírót a vádlottak padjára ültetett Weinhardt Géza egykori nyilas kerítette kézre, rajta azonban nem a nép, hanem a bíróság és a baloldal vett revánsot. Az idilli Markó utcai képet festő cikk írója gondosan ügyelt az ekkori, „kommunista” szóhasználatra, a szemináriumok propagálására, és arra, hogy írásából egy szabad, bűnösöktől mentes Magyarország képe bontakozhasson ki előttünk. Idővel azonban minden rendszer megteremti a maga bűnöseit és a „demokrácia élharcosait”.
A tanácsvezető bíró szava tompán kongott a tárgyalóteremben:
– Tudta Ön, ki volt Mónus Illés?
– Tudtam!
Néhány héttel ezelőtt hangzott el a népbíróság egyik tárgyalótermében ez a párbeszéd a bíró és a vádlott között. A vádlott, Weinhardt Géza elvetemült nyilas volt, aki emberek tömegét juttatta a korai, nyomorult halálhoz, csak azért, mert azok más eszmét vagy mást vallást vallottak magukénak.
És az áldozatok hosszú listáján ott szerepelt Mónus Illés, a magyar munkásmozgalom egyik legkitűnőbb harcosának neve is…
Az ítélet nem lehetett kétséges: halál!
Érdekes és megnyugtató, hogy a demokratikus Magyarország bírái és jogászai mennyire ismerik az osztályharc s benne a munkásmozgalom vezetőinek szerepét, jelentőségét. Az elsőfokon halálra ítélt Weinhardt másodfokon is megkapta a vezetőbírótól a kérdést, amelyben ott volt a válasz is:
– Maga tudta, hogy mit jelentett Mónus Illés a magyar munkásságnak. Maga tudta, hogy a munkásmozgalom és a demokrácia élharcosa, büszkesége volt Mónus. És mégis hóhérkézre juttatta?
Több volt a tanácsvezető bíró szava, mint kérdés. Több volt, mint vád. Szomorú, keserű kifakadás azok ellen a banditák ellen, akik vérgőzös mámorukban, dolgozó véreik vezetőit sem kímélve tették meg ámokfutással vértől sikamlós útjukat.
Kedd, reggel 7 óra. A Markó utcai fogház udvara. A korai nap már félig bearanyozta az udvart, de – a természet a legtökéletesebb rendező lévén – a bitó árnyékban állt. Hozzák az elítéltet. Két fogházőr karol bele, de felesleges a támogatás: nyugodtan, egykedvűen lépked földi bírái elé. Tekintete a magasba réved. Talán visszaidézi azt a ködös őszi napot, amikor Mónus elvtársunkra ráismert:
– Áhá, szóval te is itt vagy! – mondta akkor, és torz mosollyal adta át a fáradt, agyonkínzott szocialista vezért egy állig felfegyverzett bandita „testvérnek”.
A fájó gondolat velünk is nagy utat tett meg visszafelé. Az ítéletvégrehajtó kemény hangja visz a jelenbe vissza.
– Jelentem, az ítéletet végrehajtottam!
Olyan fáradtan lépek ki a fogház kapuján a friss nyári, pesti reggelbe, mintha 24 órán át kőbányában dolgoztam volna. Két fiatalember halad el mellettem, gomblyukukban a vörös kalapácsos ember. Az egyik csillogó szemmel mondja:
– Csütörtökön kezdődik az új szeminárium. Az üzemi bizottság engem jelölt ki hallgatónak a gyárból.
– Fiúk, elvtársak – rázom le magamról a letargiát –, meglátjátok, Mónus Illés is ott lesz. Ott lesz ezen a szemináriumon, és ott lesz mindenhol, ahol öntudatos dolgozók vannak. Ha valami nagyon szépet, nagyon emberit halltok, az Mónus Illés lesz bizonyára.
Meglepett tekintettel néznek utánam…