Erről a korszakról zavarosak az emlékeim, mint a gyerekkoréi; a gyerek szinte öntudatlan lelkében is csak nagyon jelentős vagy teljesen jelentéktelen képek rögződnek; egy üveggolyó, ami a kanálisba gurul, egy tányér sárgarépa-főzelék undora, ómama köntöse és halála. A háború korszakában viszont a tudatos ember halálfélelme, vagány bátorsága, a repülőgépek bombázásának apokalipszise, a rémülettől vagy a gyilkosságtól zavaros emberi tekintetek kuszáltak össze időt és teret.

Idézek néhány villanást ebből a korszakból:

Betévedtem egyszer a Gresham kávéházba, leültem egy asztalhoz: gondolom, egy feketét kértem, vagy pihenni akartam, mert fájt a lábam. A szomszéd asztalnál leült egy magas, nagyon jóképű, barna hajú ember, nézegetni kezdett. Hekus, gondoltam magamban, megijedtem, féltem. Fölállt, odajött, megszólított.

– Elnézést, Gobbi Hilda?

Nem voltam olyan népszerű, hogy rögtön felismerjenek, különösen ilyen elváltozott külsővel. Mit tehettem, azt mondtam: „Igen!” Ha azt mondom, nem, három perc alatt átkísér a Greshamből a főkapitányságra, és négy és fél perc múlva kiderül, hogy az vagyok.

Leült, s azt mondta: – Bocsásson meg, de nekem semmiféle nexusom nincs az ellenállási mozgalomhoz, sem a kommunista párthoz, sem senkihez. Tudom önről, hogy baloldali, a mozgalomban valami szerepe van – szóval odatartozik.

Nem feleltem, vártam. Gondoltam, ha kiverik belőlem, talán beszélek, de legalább addig nem szólok.

– Segíteni szeretnék! – mondta.

Nem bírtam tovább. – Mit? – kérdeztem.

– Bármit, amit mond!

Tíz percig beszélgettünk, tapogatózva én – kicsit gyerekesen lelkesedve ő. Anarchista lényem megunta ezt a körmönfont játékot – gondoltam: lesz, ami lesz.

– Idehallgasson, szerezzen nekem pecséteket. Tud?

– Pecséteket? Tudok!

– Jó, ma kedd van, jövő hétfőn találkozunk a Hungária Szálloda előtt, a hajóállomásnál van az a néhány lépcsős lejáró, ahol erőteljes ammóniákszag van, mert a részegek és az arra járók éjszaka ott vizelnek, ez nem téveszthető el, ott találkozunk, hozzon néhány pecsétet, megadom a szövegét és mintáját.

– Hogyhogy, itt van? – kérdezte elhűlve.

– Igen, itt.

Véletlenül nálam volt az apámtól szerzett honvédségi felmentő iratoknak egy-egy példánya, lepecsételve. A háromféle pecsétmintát átadtam neki, még egyszer megismételtem, hogy hol találkozunk. Elbúcsúzott, és elment. Este vagy másnap jelentettem Majornak, ő nyilvánvalóan tovább jelentette az akkori felső kapcsolatának: dörgedelmes letolást kaptam közvetítve, ilyet nem lehet csinálni, miféle anarchia stb. Mindig rossz viszonyban voltam a konspirációval, a titkolódzással – szóval a politikával. Elmentem a randevúra, titokban. Sötét volt, iszonyú bűz, egy lélek sem járt az alsó rakparton. Félni kezdtem. Egyszer csak feltűnt ismeretlen „barátom” alakja, szinte árnyékot vetve a Dunára. Hányan vannak? – gondoltam, vajon megvárják, amikor átadja, és akkor csapnak le rám? Mit tudom én, mit mondok, ha összevernek, Jézus Mária!

És Ádám egyedül jelent meg, bemutatkozott: az akkori Andrássy út, ma Népköztársaság úti büfé tulajdonosa. Kivett a zsebéből egy zseblámpát, meggyújtotta – a fény veszélyét hülyén én sem észleltem, elnyomta a helyzet rémülete.

– Elhoztam – mondta sután, és kivette felöltője zsebéből a frissen készített linópecséteket.

Átvettem, továbbadtam.

A pecsét útja követhetetlen: egyik fél sem tudta, kitől jött, és kinek jutott az életmentő pecsét, de az biztos, hogy Ádám büfés jóvoltából sokan maradtak életben.

Ki volt Ádám? Szinte nem is tudom. Nem volt semmi köze a mozgalomhoz, egyszerűen ember volt, abban az időben még ez is bátorságot követelt. Mindig örülök, ha látom a vendéglője nevét: „Ádám”. – Még ma is!

Kaptam egy megbízatást – az ember soha nem tudta, honnan és kitől –, hogy menjek le Nagykanizsára, és vigyek egy üzenetet egy elvtársnak – akinek nevét az akkori konspirációs reflexek következtében elfelejtettem. A nagykanizsai malom igen hírhedt internálótelep volt. Lementem vonattal, bandukoltam a malom felé… De nem mentem egyedül, legalább száz-kétszáz asszony kis batyukkal, parasztasszonyok hátizsákkal, elegáns hölgyek kofferekkel, kis neszesszerekkel, munkásasszonyok cekkerekkel. Csak nők, sok nő! Eleredt az eső. Odaértünk a malomhoz, katonai őrség állt a kapuban; a malommal szemben volt egy nagy szérű, a szérű nyitott volt, romos, mégis oda húzódott be az eső elől a sok asszony a sok kis holmijával, mint tépett, szomorú madárraj. Az eső ömlött, zuhogott, vártunk… A látogatási idő két órakor kezdődött, a vonat előbb érkezett – 1 órakor –, ezt az órát nyilván pszichológiai szünetnek szánták – hadd féljünk. – 2 óra, az asszonyok megrohanták a bejáratot, mindenkiről ömlött a víz, a kis cipók, sütemények szétáztak, mindenki hozzátartozója nevét kiabálta – bábeli hangzavar volt. Úristen, hogy tudom az üzenetet átadni? Odaértem a kapuőrségig, rám ordított a szuronyos őr:

– Kit keres?

Bemondtam a nevet, majd hirtelen így: – Az a büdös zsidó becsapott, kiforgatott mindenemből, utánajöttem, tudom, hogy itt van!

Attól a pillanattól kezdve szimpatikus lettem az őrnek.

– Na, akkor álljon ide félre, és várjon [egy] pillanatig.

Beordította a nevet, hangosan, üvöltve, a hátrébb álló őrök továbbították; az egész táborban zengett a Név! Vártam, vártam, egyszer csak odajött egy kis pribék, valamit mondott az én őrömnek, az odajött hozzám, és azt mondta:

– Cseszheti a pénzét, mert kinyírták!

Indultam vissza a vonat felé – az út a sínek és az ott épült MÁV-házak között vezetett. Kígyózó sor közeledett a malomból, szuronyos csendőrök őrizete alatt vagoníroztak. A MÁV-házakból kijöttek az asszonyok, gyerekek, hangokat hallottam:

– Doktor úr, az istenért… – kiáltotta egy nő.

– Pofa be! – ordított az egyik csendőr. – Menj innen, mert mindjárt beléd vágok!

Meglökte szuronnyal, a „doktor úr” pedig besétált a vagonba… Hánynom kellett.

– Ne koszolja be az utat, maga liba – szólt rám a barátságos karhatalom.

Továbbmentem, elértem a vasútállomásra, beesteledett, kiderült, hogy a vonat már elment – hánytam –, rémülten bámészkodtam, lekéstem, a következő vonat csak hajnalban indult – megijedtem. Nem maradhattam ott éjjel egy idegen kisvárosban, mert akkor már, hát mondjuk így, „illegalitásban” voltam, és semmiképp nem lett volna helyes részben magam miatt, részben pedig az ügy miatt, amivel megbízattam, hogy elkapjanak. Óvatosan csellengtem a vasútállomáson, füleltem, leselkedtem, sehol nem láttam senkit, megörültem a néptelen éjszakának, majd hirtelen pöfögni kezdett egy mozdony, közelebb lopakodtam, mellette térdelt egy vasutas, pucolgatta, tisztogatta. Óvatosan, nagyon lassacskán megközelítettem, megálltam, ő érezte, hogy valaki áll mellette, nem nézett föl, csak a lábamat nézte meg, és tovább dolgozott. Ez a csönd feszült volt, kínos, gondolom, mindkettőnk számára, aztán egyszer csak rám kapta tekintetét, és röviden ennyit kérdezett:

– Hová?

– Budapestre! – mondtam.

– Szálljon fel!

Fölszálltam. Soha életemben nem ültem mozdonyon, eddig csak utas voltam, de most úgy éreztem: előléptem. Mindig úgy képzeltem: egy mozdonyt úgy vezetnek, mint egy autót; fognak valami kereket vagy fogantyút, az utat nézik, figyelik, de ez az én drága mozdonyvezetőm néha kihajolt, félkönyökét a mozdony ablakára tette, egyébként szembefordulva velem beszélgetett, ritkán nézett előre. A fűtő hátul fűtött, vagy nem látott, vagy nem akart látni. Mi beszélgettünk, tulajdonképpen közömbös dolgokról, de azt az örömteli feszültséget, ami közöttünk megteremtődött, nem tudom elfelejteni, mert az a valami gyönyörűségesen szép volt: az ő tudatos segítsége és az én zavart hálám. Aztán hirtelen azt mondta az út felénél:

– Nem olyan jó, hogy maga Pestre megy.

– Hát nemigen! – mondtam.

– Nézze, Aligánál van egy pont, ahol lassíthatok, majd szólok, hogy most, s akkor maga egészen nyugodtan lökje ki magát, nem fog nagyot esni, jó ez magának?

Gondoltam magamban, jó, mert Aligán van egy igen kedves görögkeleti püspök ismerősöm, Péterfalvy Ödön – aki a mozgalomnak már többször segített.

– Köszönöm, uram, ez igen jó lenne! – mondtam.

Tovább beszélgettünk, félmondatokban inkább, asszonyról, gyerekről, kenyérről, pénzről, mozdonyról, gőzről, és néhány mellékmondatot arról, ami lényeges, és amiből én megtudtam, hogy ő mit gondol, és ő megtudta, hogy én mit akarok! Közeledtünk Aligához. Hirtelen azt mondta:

– Most vigyázzon!

Nem nagyon ugráltam eddig vonatokból, féltem. Azt mondja:

– Most, és viszlát!

– Viszlát és köszönöm! – hörögtem rekedten, nagyot löktem magamon; egy buckára huppantam, majd gurultam egy darabig, de végül is földet értem.

Éjszaka volt, a hold sütött. Féltem. Elindultam, püspök barátom Aliga végén lakott, a bokrok közt bandukoltam, de féltem, a fene egye meg, és kimentem a holdsütötte országútra. Hirtelen rám kiáltottak:

– Állj!

Megláttam két csendőrt!

– Igazolja magát!

– Ne haragudjon – mondom. – Nincs igazolványom.

– Hogyhogy nincs?

– Csak átszaladtam Keneséről – hirtelen ugrott be ez a Kenese, mert gyermekkoromban üdültem egyszer az akkori Fővárosi üdülőtelepen, ami keresztény hivatalnokok megbízható nyaralója volt. – A barátnőmnél volt valami dolgom, és most megyek haza az üdülőtelepre, nem hoztam magammal semmit.

Enyhe mosoly, közrefogtak, egyik jobbról, másik balról.

– Na, gyerünk, elkísérjük! – cigarettával kínáltak, ők is füstöltek, beszélgettünk. Nem kérdeztek semmit.

Odaértünk az üdülőtelephez, bevittek a portára, a portás sápadt, alacsony öregember volt, ahogy rám nézett, mintha fény csillant volna a szemében – az arca merev maradt. A portásfülke mellett egy falra szerelt telefon volt, az egyik csendőr odament, a másik mellettem állt, kedvesek voltak, a morcosabbik fölhívott valamiféle őrsöt, jelentett.

– Egy nőt fogtunk el, aki nem tudja magát igazolni. Igen, jó, jó, köszönöm! – Letette a kagylót, udvariasan bevittek egy földszinti szobába, rám zárták az ajtót, és ott hagytak.

Gondolkozni kezdtem: mi lehet ebből? Hajnalodik, fény derül kilétemre, és akkor nagy baj van! Egy óra múlva hallottam valami kapirgálást az ajtón. Odaugrottam. Öreges, halk hang szólalt meg.

– Idehallgasson, ugorjon, embermagasság az egész!

A portás bácsi volt! Ezt se volt módom megköszönni. Kinyitottam az ablakot, ugrottam, leestem a földre, aztán leszaladtam a Balatonhoz, – s hogy a lábnyomom se látsszék – begázolva a vízbe mentem vissza Aligára, a görögkeleti püspök ismerősömhöz, Péterfalvy Ödönhöz. Kertjében felvirágzott oltár állt, és abban a pillanatban, ha csendőr vagy bárki gyanús idegen tűnt fel a határon, misézni kezdett teljes ornátusban, s azalatt a nála rejtőzködő embereknek volt idejük csónakba ülni és kievezni a Balaton közepére. Rendes ember volt!