Már egy ideje Babics Antaléknál voltam. Tónit bevonultatták; a 10-es helyőrségi kórházban mint tartalékos orvos százados dolgozott. Egy 150 ágyas osztályt vezetett. Felesége, Esterházy Ilona még színésznő korából barátom volt.
július közepén Major Tamás felkérte Babicsot, hogy egy illegalitásban élő kommunista nőt, Pető Erzsébetet vesepanaszai miatt vizsgálja meg. Az első vizsgálat a lakáson történt, majd folytatódott három napon át a Fasor Szanatóriumban. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy a beteg bal veséje tönkrement, Hain Péter verte szét a Horthy-korszak humánus börtönében. Az orvosok műtétet javasoltak, de a háború befejezése utánra halasztották. Augusztus 8-án Major Tamás azt a kérelmet közvetítette: engedjék meg Babicsék, hogy Pető Erzsébet egy éjszakát náluk tölthessen. Hozzájárultak. Ezután a felszabadulásig ott lakott, velem együtt.
július végén Major arra kért, kérdezzem meg Babicsékat, odaadják-e lakásukat egy-egy tanácskozásra. Elegáns környezet, Belváros, más miliő, biztosnak látszó vidék. Tudtam, miről van szó, elmondtam Ilonának.
– Meg lehet szervezni?
– Hát persze, persze, hogy lehet, de Tóninak ne mondjuk meg. Szegény olyan fáradt, ideges, és gyűlöli a katonaságot.
A férj egy ideig nem is tudott semmiről, délután ért haza a kórházból, addigra a lakás üres volt.
Volt egy házvezetőnőjük, egy igen kedves vidéki lány: Németh Vera. Fiatal és tudatlan, de valamit észrevett, hogy ez furcsa dolog, ez nem akármicsoda, itt jönnek-mennek emberek, és a tanár úr nincs itthon. Augusztusban, rémületében és félelmében félrehúzta a munkájából hazaérkező gazdáját, közölte, hogy délelőttönként furcsa, titokzatos egyének tartózkodnak a lakásban. Babics megkérdezett minket, miről van szó. Megmondtuk. „Hát miért nem szóltatok?” – Attól kezdve [a központi vezetőség] az ő tudtával tartotta ott üléseit.
Németh Vera becsületes volt – hallgatott. Az állampolgároknak feljelentési kötelezettségük volt akkor. De nyilván érezte, hogy itt valami fontos és tisztességes dologról van szó.
Ezek az illegális találkozások úgy zajlottak le, hogy csengettek kettőt vagy hármat, a megbeszélt jel szerint, s többnyire én nyitottam ajtót vagy Pető Erzsébet. A nagyon szép, faburkolatú előszobán átsietett az érkező. Egy szót sem szólt senki. Nem mutatkozott be. Volt, akit ismertem, de az is úgy tett, mintha életében először látott volna. – „Jó napot!” – „Jó napot!” – és kész.
Emlékezetem szerint az üléseken a következők vettek részt: Haraszti Sándor, Donáth Ferenc, Péter Gábor, Rajk László, Horváth Márton, Kállai Gyula, Kovács Imre, Losonczy Géza, Orbán László – valamivel később pedig Kádár János.
November első vasárnapján csengettek, én nyitottam ajtót, egy falfehér fiatalember állt ott. Túlzottan rövidre nyírt haja volt a fiatalembernek, azt mondta:
– Erzsébetet keresem.
– Erzsébet! – kiáltottam, aztán csak annyit láttam, hogy a két ember egymás nyakába borul.
Kádár János azokban a napokban szökött meg, kihasználva azt, hogy nyugat felé terelték őket; egy éjszaka sikerült a menetoszloptól lemaradnia. Egy ideig egy szénaboglyán rejtőzött, majd vállára vett egy hatalmas deszkát, és elindult gyalog Budapestre. Ha igazoltatni akarták, mordult egyet:
– Hát nem látják, hogy melózni megyek?
Aznap húsleves volt, jó forró, hosszú metélttel. Babicsné fürdőt készített; a tuson keresztül engedte a kádba a forró vizet, hogy a déli fürdőzés ne tűnjék fel a szomszéd lakónak.
Ebben a lakásban mutattam be Péter Gábornak Dienes Andrást (a későbbi Petőfi-kutató). (Az akkor még megindítóan bátor és tiszta szándékú Péter Gábornak. Az illegalitásban tanúsított viselkedése olyan mély hatást tett rám, hogy később hosszú ideig képtelen voltam tudomásul venni a másik Péter Gábort. Könnyebb volt azt hinnem, hogy mindenért Rákosi Mátyás a felelős, akit Péter Gábor egy serdületlen kamasz rajongásával tisztelt. Csakhogy egy felnőtt ember tetteiért senki más nem tehető felelőssé!) Dienes András kitűnő ember volt. A Belügyminisztériumban teljesített szolgálatot mint csendőr százados. Tudatosan vállalta ezt a meggyőződésével ellentétes állást. Péter Gábor gyanakodva fogadta, de aztán „lenyomozták”, s az eredmény kielégítő lehetett, mert igénybe vették szolgálatait. Dienes András aktív és kitűnő munkatársa lett az akkori illegális kommunista pártnak.
Közös munkánk, „kalandjaink” egy-két epizódja:
Major Tamás felesége, Beck Judit festőművész segítségével lenyomtatták Petőfi Mit nem beszél az a német című költeményét. Hogy hol és ki? Nem tudom! A stencilezett anyagot elhozták Babicsék lakására, s odajött értem katonai terepszínű dzsipen Dienes András csendőrszázadosi uniformisban, horogkeresztes karszalaggal, kakastollakkal felfegyverkezve. Berakodtunk – elindultunk, és hátul hason feküdtem, mellettem Petőfi versei, és a Váci utcán, ahol még kocsiforgalom volt, dobáltam szét a röpcédulákat. Bandi gyorsan hajtott – nem óhajtottuk megvárni az akciót, a riasztás következményeit. Kábult voltam az izgalomtól, de egy-két „röpcédulát” felemelő ember arca, mint egy régi fotográfia, még most is előttem van. Félelem, csodálkozás és öröm! Jaj, de szép volt.
Dienes Bandinak volt egy titkos telefonszáma, ha baj volt, felhívtam, és csak annyit kellett mondani:
– Erzsébet beszél, gyere, mert anyuka feljön vidékről.
Egyszer egy névtelen telefonáló éppen Bandinál jelentett fel: „Egy ilyen kitűnő professzor miért rejteget egy kommunistát?” A második emeleten laktak, és miután Babics professzor otthon is rendelt, kívülről homályos üveg volt az ablakon, belül fehér spaletta. Ha csöngettek, felugrottam az ablakra – a belső ablakrámáit kivették –, becsukták rám a spalettát, s én ott álltam a homályos üveg és a spaletta közt. Úgy döntöttem, inkább kifelé, mint befelé. Jobb az utca, még a második emeletről is. De ez után a névtelen telefon után úgy gondoltam: el kell innen mennem. Dienes értem jött.
– Szállj be! – mondta.
Beültem a mimikris kocsijába, alig indultunk el, légitámadás érte Budapestet. Bandi nem állt le, csak mentünk, mentünk, szirénázva a katonai kocsinak szabad útja volt, bármikor és bárhol. Dienes folyton azt ismételgette:
– Csak tudnám, hova a fenébe vigyelek. – Hirtelen így szólt: – Ma délelőtt a titkárnőm elég jól reagált egy politikai kérdésre, tudom, hogy hol lakik, gyerünk.
Elvitt a Retek utcába. Megálltunk, légó volt, bombáztak, azt mondta:
– Feküdj hasra a kocsiban. Bemegyek, megpróbálom!
Kicsit szorongtam: nem messze voltak a gázművek. Tíz perc múlva visszajött:
– Gyere, azt hazudtam: erdélyi menekült vagy. Rendesek voltak, azt mondták, hát hozza!
Bementünk, koromsötét volt; kézen fogva, tapogatózva bevezettek, leültettek egy székre, Bandit is, engem is, beszélgettünk, majd vége lett a légónak, felgyújtották a villanyt, megláttak engem (zenészek voltak, úgy látszik, jártak színházba, megismertek), elsápadtak. De abban a pillanatban győzött bennem az életösztön. Egyszerűen nem vettem észre a rémületüket.
– Hát ön az?
– Én. – És ott maradtam.