Délelőtt Kiss Jenő altisztünk a múzeum előcsarnokában felbontott nagy ládát talált: arany és ezüst holmik, díszfegyverek, stb., stb. hevert benne és körülötte össze-vissza hányva. Elbámultam, rögtön lehozatom a Történeti Osztályba. Véletlenül Kiss Jenő éppen abba a szobában tette le a nehéz kosarat, amelyben Tápió Szabó Gabriella dúlt-fúlt. Nézem-nézem a holmikat: ez a lánc arany! Ez a dísztoll szintén arany! stb. Ő is megerősít benne, és mondja, hogy bizony ezek Széchenyi István emléktárgyai, micsoda hallatlan dolog, hogy három hete volt a bevonulás, és most kerülnek elő ilyen dolgok! Szabad ennek lenni? Ki a felelős ezért? stb., stb. Mindezt kiabálva dobálja felém. Fölháborított a hallatlan magatartás, de azt gondoltam, hogy most nem szabad hibát követnem el. Tehát halkan mondom neki: „Kérem, tessék nyugodtan és tisztességes hangon beszélni velem.” Mivel tovább kiabált, megismételtem ugyanazon hangnemben. Harmadszor már azt is hozzátettem, hogy „tanú előtt kérem” stb. Otthagytam a dühösködőt, és vittem Kiss Jenővel együtt a kosarat. (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest)