Miként lehet úgy leírni egy ember reggeltől estig tartó napját, hogy közben minden egyes momentum a Szovjetunió felé kimutatandó hálától csorduljon túl? Lévai Béla, az Új Szó munkatársa 1945 júniusában bemutatta.

Érdekes, újszerű filmet láthattunk pár nappal ezelőtt, [a] címe: Egy nap a Szovjetunióban. Láttuk a nagy szovjet ország egy „szürke”, dolgos hétköznapjának életét – éjféltől éjfélig. Nézzük meg, mi történik egy ilyen közönséges csütörtöki nap nálunk Pesten, mondjuk egy újságíró szempontjából – reggeltől estig.

Reggel. Az utcákon gyárakba siető munkások, ennivaló beszerzéséért ügyeskedő, kispénzű háziasszonyok. A nehezen élők Budapestje. Autóval járom a perifériákat. (Egy elvillanó kép: sporttelep deszkapalánkján nagy fehér betűkkel furcsán itt felejtett felírás: „Mackensen pálya.” Még mindig Mackensen?) [August von Mackensen sikeres német hadvezér volt az első világháborúban, nagy érdeme, hogy Románia 1917-ben kapitulált – a szerk.]

Autónk sikongva fékez a vasúti sorompó előtt. Hosszú szerelvény akadályozza az utat: daloló vöröskatonák integetnek a vonatból.

Nyugati pályaudvar. A „Nemzeti Segély” gyerekvonata indul. Kuszov, a Vörös Hadsereg tábornoka tíz új személykocsit adott kizárólag erre a célra. Most helyettese, Orlov őrnagy – sok más szovjet tiszt kíséretében – kijött az induláshoz. A Szarvasra, Battonyára, Orosházára utazó gyerekek boldogan visongva üdvözlik őket.

Gyerünk tovább. Tisza Kálmán tér. Alakuló gyűlésüket tartják a Magyarország felszabadításában fegyveresen részt vett partizánok, az igazi partizánok. Rákosi Mátyás beszél: „…Köszönetet mondunk a Szovjetuniónak, amely lehetővé tette, hogy elvtársaink a partizániskolában jó katonai kiképzést és korszerű fegyvereket kapjanak. Ez volt az első kapcsolat a magyar nép és a Szovjetunó között, és ez arra kötelez bennünket, hogy tovább munkálkodjunk a szovjet–magyar baráti kapcsolatok kiépítésén. Jól tudjuk, hogy ha valamely néppel érdemes barátságban élni, az a szovjet nép. Mondjátok el ezt mindenkinek. Tudja meg mindenki, hogy Sztálin marsallnak és a szovjet népnek köszönhetjük felszabadulásunkat, szabad életünket és demokratikus berendezkedésünket.”

Nagykörút. A New York-palota előtt embererdő. Zsivaj. Izgatott viták. „Dollárt, aranyat, ékszert veszek!” Eszpresszók. A könnyen élők Budapestje. Nyilas csoportok ténferegnek kényelmesen sétálva az úton, két-három szál rendőr megy mellettük. Majdnem minden nyilas mellett ott van nő hozzátartozója az élelmiszerkosárral. Én a nyilas időkben nem voltam Budapesten, úgyhogy nem tudom: ők is így bántak a [foglyokkal] fordított esetben? Aligha!

[Az] Andrássy úti székházában most tartja a művészek szabad szakszervezete a szovjet–magyar képzőművész-találkozót. Jó volna bemenni, de a városházán van dolgom. Itt hallom a hírt, hogy Vas [Zoltán] polgármester hétfőn osztja ki az emlékérmeket a budapesti hidakat felépítő orosz katonáknak, akik az első szükséghidakat még ágyútűzben készítették.

A városháza előtt kisebb csődület: kíváncsiságom odavisz. No semmi, semmi, csak egy skót szoknyás, sportharisnyás, bojtos sapkájú angol tisztet bámul, pontosabban vesz körül kissé tolakodó érdeklődéssel az utca publikuma.

Plakátokat ragasztanak a falakra. „Táncoló Belváros” – valami ilyen címmel táncdélutánt hirdetnek. Érdekes, azt miért nem látom so[ha]se[m], hogy „Dolgozó Csepel”?

Találkozóm van egy most hazaérkezett mauthauseni politikai deportálttal. Megtört, fáradt ember: az élet most tér vissza szemeibe. Csodálatosan felvillanyozódik azonban, amint hazahozatalukban segédkező orosz őrnagy – nevét nem tudja – mindenre kiterjedő gondoskodásáról beszél. Lelkesülten meséli, hogy a táborban volt orosz deportáltak milyen hitet, optimizmust, bátorságot mutattak, és öntöttek beléjük is magatartásukkal.

Most valami üdébb színfolt. Pár percnyit nézek az Este hatkor – háború után című zenés, dalos, vidám szovjet filmből. Az emberek mosolyogva fürösztik lelküket; nézik a számukra új világot. Végignézném én is, de sietek: a Nyugatira ma érkezik az első ausztriai deportáltvonat.

Nem akarok én most arról írni, mit láttam ott, kiket, hogyan, milyen állapotban. Egy asszony szavai járnak csak a fejemben: „Amikor jöttek az oroszok, és megtaláltak minket tetvek között, félmeztelenül, csak néztek bennünket. Aztán elvittek Lichtenwörthbe, egy grófi kastélyba. Ápolónők jöttek, tejet hoztak, és ágyakba feküdtünk. Uram, tudja mi az: tiszta lepedős ágyba!”

Vége a napnak. Zúgó fejjel, kavargó érzések közt megyek haza. A Nagykörúton a béke fényessége: égnek a villanyok.