Az egész hét a váltakozó hangulatok, a csüggedés és az égig szárnyaló reménység érzéseivel volt tele. Éjjel felébredek már két órakor. Ilyenkor reám nehezedik a kilátástalanság, magyar sorsunk reménytelensége, a menetelő magyar munkaszolgálatosok, a letartóztatottak, a népbíróság elé állítottak arca és sorsa. Mintha éppen a múlt esztendő áprilisa–májusa ismétlődne meg – csak fordítva. Akkor láttam vagonokba rakott zsidó családokat, amint búsan néztek ki a Kelenföldi pályaudvaron. Az is megbosszulta magát – ebből sem jön ki a végén jó. Akkor érlelődött már bennem a tiltakozás az embertelenség ellen – most is érlelődik. Akkor sem lehetett a tényeket tisztán látni, ma sem lehet még, hogy kit, miért tartóztatnak le. (Pest)