Itt ülök a K. P. előszobájában. Nagy nyüzsgés van itt. Jönnek-mennek. Csupa kisember, apró ügyes-bajos dolgaikkal. Az utóbbi napokban folyton várok valamire, vagy valakire. Most már például a borbélyra várok. Az első pár sort ugyanis még reggel írtam, a folytatás most délután 6-kor a borbélynál. (Nem tudok sohasem egyedül lenni.) Itt körülöttem, ebben az ócska külvárosi kis műhelyben nagyban szidják a nácikat. Egy kék kötényes bécsi a szónok. A kék kötényhez kemény gallért és előre megkötött masnit hord. Nagy csizma egészíti ki a számomra kissé szokatlan öltözetet. Alig értem a beszédét, de Hitlert szidja. Rólam persze nem tudják, ki vagyok, az oroszokról tartózkodóan nyilatkoznak. Persze a borbély is részt vesz a diskurzusban. Sajnos emiatt még tovább kell várni. Jeremiás jut az eszembe, a jó öreg pesti borbélyom. Míg otthon voltam, nem tudtam bemenni hozzá, pedig lett volna alkalmam. Túlságosan ismertem már a műsort: először kitörő öröm, aztán sajnálnak. Hát erre nincs szükség, s nem is bírom. Tényleg nem bírom a sajnálkozást. Ha már valamit éreznek velem kapcsolatban, inkább irigyeljenek. (Bécs, Ausztria)