Végre sikerült egyedül maradnom; írhatok Neked. Szombaton elhagytam a vagont. Fájdalmas látvány volt, amint a rozoga teherautón tízesével hozták be a betegeket Lichtenwörthből, mely egy „jobbfajta” tábor volt tulajdonképpen. Soványak, sápadtak, fejük bekötve, hogy hajtalanságukat takarják. Mindet meg akarom kérdezni, kutatni utánad. Egyet-kettőt faggatok elszoruló torokkal. Nagy hangon felelnek, mindegyik rá akar licitálni a másikra. Szörnyűségeket hallok, de nem lep meg semmi. Auschwitzot már az újságokban olvastam. Tudom, hogy Te nem lehettél ott. Ez megnyugtat némileg. De mennyi tábor volt még! És a hajad, folyton az jár az eszemben. Mi lett a hajaddal? Nem, nem izgat igazán. Kapjalak vissza haj nélkül, s a világ legboldogabb embere leszek. Csak visszakapjalak! Mikike, kis Mikike, miért kellett ez?! (Bécs, Ausztria)