a magunk elhatározásán, készségén, hitén, erején vagy gyávaságán, hogy az eljövendő évtizedekben és századokban lesz-e még itt Magyarország, vagy a Kárpátok medencéjét betölti, elönti az egyesülő északi és déli szlávság, a mi fajtánk, a mi népünk pedig ott szóródik el valahol Ázsia rideg szteppéin, a szibériai tundrák világában, a mongol sivatagban, vagy Turkesztán forró ege alatt, s hírt se hall rólunk többé a világ! Ostoba ember az, aki illúziókkal átitatja magát, alaptalan hiedelmekbe kapaszkodik görcsösen, mint a fuldokló a szalmaszálba, s azzal átitatja magát, hogy neki, éppen neki nem történik semmi baja, őt megkíméli a könyörtelen sorstól a jószerencse. S végzetesen ostoba volna a magyar nép is, ha elhinné a hitvány liberálisok, a megbukott úri Magyarország hazugjainak, vagy a vesztünkre spekuláló, engesztelhetetlen bosszúszomjtól lihegő zsidóságnak azt az állítását, hogy Sztálinék minket majd kesztyűs kézzel dédelgetnek, s tán még Bethlen István boldog konszolidációs korszakát is visszaállítják, kormányfőtanácsosaival, mindenható zsidó bankáraival, iparmágnásaival, bolettájával, gondtalan lillafüredi mélyfúrásával és díszpolgárokat beiktató mentés, bogláros közgyűléseivel... Akik a megszállott országrészekből elmenekültek, pontosan tudják, hogy mi az igazság, s ezek a tanúk kegyetlen vallomásokat tehetnek arról az életről is, amelyet szerencsétlen véreink, akiket még életben hagyott az állati szenvedély, elviselni kénytelenek. Ezek a menekültek, akiknek arcán és tekintetében a téboly zavarodottságával áll a könyörtelen igazság ténye, elmondják, hogy micsoda sorsot szánnak nekünk a vörös hódítók.