A Népszava 1945. augusztus 2-i számának hasábjain egy volt csendőr kihallgatását olvashatjuk. A kommunista párt a háború után feladatának tekintette, hogy minden, a Horthy-korszakból felkutatható csendőrt bíróság elé és vád alá helyezzen, függetlenül attól, hogy bűnös volt-e az illető. A történet főszereplője Juhász Antal csendőrnyomozó, akit két nappal később több rendbeli gyilkosságért állítottak bíróság elé. Vallatási módszerei kísértetiesen hasonlítottak a későbbi, kommunista stílushoz.

Talpalással, villanyozással, gázálarccal – mondja Rózsa elvtárs gyilkosa.

Augusztus negyedikén tárgyalja a népbíróság Juhász Antal csendőrnyomozó ügyét. Több más társával együtt kínozta, verte agyon Rózsa Ferenc elvtársat, ő juttatta bitófára Schönherz Zoltánt és társait.

A hatalmas termetű csendőrnyomozó folyékonyan kezd az elbeszélésbe, látszik rajta, hogy készül a népbírósági tárgyalásra, és ezt az alkalmat most a védőbeszéde főpróbájának tekinti.

– Bűnösnek érzem magam, és nagyon megbántam tettemet. Undorral gondolok vissza az egész csendőri működésemre. Tudom, hogy sok derék ember halála terheli lelkiismeretemet – hadarja.

– Nem vagyok kíváncsi frázisaira – mondom. – Inkább mondja el röviden élettörténetét.

– Szüleim szegény földművesek voltak, én is gyermekkoromtól kezdve dolgoztam. Jobb sorsra vágyakoztam, előbb szabó akartam lenni, de aztán abbahagytam, mert nem ízlett a munka. Az egyik fivérem már akkor csendőr volt, engem is behozott a csendőrséghez. Nagyon örültem neki, hogy nem kell dolgoznom, mégis lesz szép ruhám, pénzem. 1934-ben lettem csendőr, és különböző vidéki őrsökön szolgáltam 1940. februárig. Mivel a parancsnokaim látták, hogy milyen jó csendőr vagyok, felküldtek Pestre nyomozótanfolyamra. Ezt a tanfolyamot „kiváló” eredménnyel végeztem el.

– Szóval maga jó csendőr volt. Tetszett a parancsnokainak?

– Hát bizony, kérem – mondja önkénytelen büszkeséggel. – Én tudtam fegyelmet tartani.

– 1940 nyarán a csendőrség nyomozóparancsnokságára helyezték Budapestre. Ez a szerv az egész ország területén politikai ügyekben nyomozott. A nyilasok után is maguk nyomoztak?

– Igen, de én a baloldali alcsoporthoz kerültem, mi csak szociáldemokraták, kommunisták és szakszervezetek ügyeiben nyomoztunk. A jobboldali csoportban csak egypár nyomozó volt. Nálunk a csoportban naponta volt egy-kétórás oktatás, megismertük a baloldali mozgalmak történetét, szervezetét, célját.

Néhány kérdést adok fel neki ebből a tárgykörből. Valóban kiváló csendőr lehetett ez a Juhász, csak úgy fújja az adatokat, évszámokat, szerzőket. Furcsán hangzik ennek a Horthy-pribéknek [a] szájából Marx, Engels és Lenin neve.

– Megismerkedtem a nyomozócsoport B. (besúgó) embereivel is. Leginkább házmesterek voltak, meg pincérek. 1940 végén Javrik András textilügynök [ál]név alatt beléptem a pesterzsébeti Szociáldemokrata Pártba. Feichtl Ernő, a 315-ös számú besúgó vitt be a pártba. Itt nem sok eredménnyel járt a munkám, mert nem avattak be a párt dolgaiba, akármennyire is igyekeztem. Pedig minden pártnapon meg szemináriumon ott voltam.

– Szemináriumra is járt? Nem érezte, nem tanulta meg, hogy végeredményben maga is proletár, és saját osztálya ellen végez aljas munkát?

– Hát bizony sokat gondoltam rá, de aztán mégiscsak azt gondoltam, hogy csendőr vagyok, és csak úgy juthatok előre, ha jól végzem [a] munkámat. Mikor Erdélyt visszacsatolták, többen lementünk az ottani szocik és kommunisták összefogdosására. Sok embert fogtunk össze, aztán elintéztük őket.

– Hogyan, maguk meggyilkolták őket? – kérdem megdöbbenve.

– Dehogy – tiltakozik felháborodva. – Csak megtalpaltuk őket, meg kicsit megpörzsöltük a bőrüket. Csak egy halt bele a vallatásba, de akkor én nem voltam ott.

– Milyen nagyobb nyomozásban vett még részt?

– Hát sokban, ismeri be kicsit zavartan. 1942 nyarán nagy kommunista csoportot lepleztünk le. Bevittük őket az Andrássy-laktanyába. Rózsa Ferenc, Schönherz Zoltán voltak a vezetőik, a többi nevére már nem emlékszem. A vallatásokat én vezettem, mert már én tudtam, hogy kell csinálni Erdélyből.

– Mit csináltak ezekkel az emberekkel?

– A szokásos vallatást, meg néha megvillanyoztuk a szemüket meg a szájukat, aztán egy zacskó erős tormát kötöttünk az orruk és szájuk elé. Ezt úgy hívtuk, hogy gázálarc.

– Emlékszik, hogy Rózsa ott meghalt a laktanyában?

– Emlékszem, gyenge fizikumú ember volt. A másik, a Schönherz az jobban bírta. Azt aztán később felakasztották. 1943-ban [egy] soroksár-újtelepi szervezkedést lepleztem le, a nyomdát is megtaláltuk. Sok munkánk volt akkor a vallatással. 1944-ben Csillaghegyen, a Fő utca 6. [szám] alatt, a nyomdász üdülőtelepen nyomoztam. 1944 elején a főkapitányság politikai osztályára behoztak egypár embert, azokkal nehéz dolgom volt, mert semmit se[m] akartak vallani. Salamon Dávid, Metsch Györgyné voltak közöttük.

Befejezi a felsorolást, újra rákezd a védőbeszédre.

– Tudom, hogy súlyosan vétkeztem, töredelmesen be is vallom. (A csendőriskolán úgy látszik, jól megtanulta, hogy a beismerés enyhítő körülmény lehet.) De minden törekvésem az lesz, hogy az emberiség érdekét és javát szolgáljam.

Vége a beszélgetésnek, a folyosón visszhangzanak már lépteim, és közben arra gondolok, hogy milyen lenne az a demokrácia, amelyben ilyen bestiális gyilkosok szolgálnák az emberiség üdvét. Fantáziálok csak, mert a demokrácia nem tart igényt Juhász Antal és hasonló hivatásos gyilkosok szolgálataira.