A Vár ostromát 1944–45 telén a Magyar Nemzeti Bank bunkerjében éltem át. Erről, a közben már történelemmé vált időszakról megőrzött emlékeim nagyon szelektívek mivel akkor még gyerek voltam. Csak évekkel később tudatosult meg bennem az akkori hetek jelentősége. De ezeket az emlékeket szívesen osztom meg az utókorral több mint 60 év távlatából.

A Magyar Nemzeti Bank bunkerjének a bejárata az Úri utca 72. alatti boltíves kapubejárat bal oldalán nyílt. Rengeteg lépcsőn kellett lemenni a 80 m mélységbe, ahol a Vár alatt húzódó barlangok felhasználásával 3 szint volt kialakítva. A két felső szinten nagy termek voltak, egymással szemben álló íróasztalokkal, irodának berendezve. A legalsó szinten egy hosszú folyosóból kicsi szobák nyíltak. A folyosó végén voltak a mosdók.

Mi (nagyszüleim és édesanyám) 1944. december 26-án, karácsony másnapján vonultunk be a bunkerba. Nagyapám a MNB hitelügyi osztályának vezetőjeként főfelügyelői rangban ment nyugdíjba, így voltunk jogosultak idemenekülni, mivel aznap délután a Werbőczy utca 20. szám alatti házunkat aknabelövés érte.

Ekkor még csak civil bankos családok tartózkodtak ott.

A levegőt pumpálták a 80 m mélységbe, mindig nagyon meleg volt. Saját áramszolgáltatás volt és ellátásban is részesültünk, ami leginkább bab- vagy egyéb hüvelyes levesből állt. Néhány nap után a legfelső szintet kiürítették magyar sebesült katonák számára, majd a továbbiakban a második szintet német sebesült katonáknak kellett átadni. Így a civil lakosság összeszorult a legalsó szintre. A sebesültek jajgatása és ordítása, mikor érzéstelenítés nélkül operálták őket, természetesen lehallatszott hozzánk, épp úgy a katonák szava, csak a tetvektől kímélődtünk meg csodás módon. Nagyszüleim egy kis szobát kaptak, melyben egy hatalmas páncélszekrény foglalta el a szoba nagy részét, éppen annyi hely maradt, hogy a páncélszekrény mögött egy priccset lehetett felállítani nagyapám részére, nagyanyám éjszaka egy matracon aludt a földön. Én anyámmal a szoba előtti folyosón aludtunk egy íróasztalon 6 hétig.

Voltak gyerekek rajtam kívül is, így visszaemlékezve jókat játszottunk, rohangáltunk fel-alá a hosszú folyosókon, míg a felnőttek ránk nem szóltak, akiknek idegei erősen igénybe voltak vége.

A körülmények az idő múlásával egyre romlottak. Megszűnt a vízszolgáltatás. Vizet hozni a Hunfalvy utcában lévő forrásból lehetett. Kora hajnalban, amikor az állandó ágyúzás kissé csökkent, egy csoport összeállt, köztük anyám, hogy életüket kockáztatásával vizet hozzon. Ez főleg ivásra szolgált. Így „mosakodtunk”, hogy a fogmosóvizet egy mosdókesztyűre köptük, s azzal töröltük végig arcunkat, kezünket.

Az élelmiszer is elfogyott a hosszúra nyúlt ostrom alatt. Főtt étel, kenyér már rég nem volt. Anyám a Kapisztrán téri elpusztult lovak húsából hozott magával, amit kis villanyrezsón vízben megfőztünk. Az utolsó napokban már csak egy kis szelet szalonnát és egy sűrítettparadicsom-konzervet tudtak nekünk adni. Emlékszem rá, ahogy kenyér nélkül rágcsáltam a szalonnát a rákent paradicsommal.

1945. január 1-jén jött a hír, hogy a Werbőczy utcai házunkat bombatelitalálat érte, hajléktalanok lettünk. Nagyapám szíve január 22-én szűnt meg dobogni. Bankos kollégái egy lepedőbe burkolva vitték fel a sok lépcsőn, mi siratva követtük. A nagy lövöldözés miatt csak a kapu alá temették el, majd másnap hajnalban a Kapisztrán téri templom kertjében hantolták el. Onnan lett exhumálva a Farkasréti temetőbe.

Közben jártak a rémhírek: nemsokára elfogy az olaj, nem tudnak több levegőt pumpálni, ki kell menjünk vagy megfulladunk. Ha bejönnek az oroszok, lángszóróval megölnek bennünket … stb. A Vár tartotta magát legtovább Budapest ostrománál. Pestet már rég elfoglalták az oroszok, a németek az összes hidat felrobbantották. A magyar és német katonák megkíséreltek egy kitörést a Várból, melybe majd mind meghaltak. Emlékszem, egy német katona tőlem kért egy ollót, hogy rangjelzését egyenruhájáról kivágja. A Vár február 13-án esett el. Bejöttek az oroszok is, szerencsére nem lángszóróval. Hanem más történt. A nagy páncélszekrényt kinyittatták, amiben kis 5 kg-os faládikák kerültek napvilágra. Ezekben a faládikákban pedig arany volt, a magyar pengő aranyfedezete, vagy annak egy része. A nemzeti bankosoknak sorláncot kellett képeznie a lépcsőkön, s úgy adogatták kézről kézre a ládikókat, amíg odafent egy orosz teherautóban el nem tűntek. Ennek szemtanúja voltam! Ezen kívül a civil lakosságnak minden ékszerét, óráját le kellett adni egy bunkerba jött orosz katonának.

Végül is február 16-án kellett elhagynunk a bunkert. Megfogyva, otthonunkat elveszítve túléltük az ostromot.

Forrás:

HINGYI László: Budapest ostroma 1944–45. Források Budapest ostromának történetéből. Etalon Kiadó, Budapest, 2018. 79–80.