Tolnai György Népszavában megjelent írása Japán 1945. augusztus 15-i fegyverletételének előzményeit járta körbe. Az írásból leplezetlenül árad a megfelelési vágy az új berendezkedés kívánalmaihoz. A szigetország fegyverletételét leginkább az atombombák pusztítása okozta, ám a szovjetek általi hadüzenet, valamint Mandzsúria megtámadása és a Kvantung-hadsereg gyors összeomlása is kisebb sokként érte Tokiót. Az dokumentumot végül 1945. szeptember 2-án írták alá, ami Japán kapitulációja mellett a második világháború végét is jelentette.

Hirtelen, de mégsem meglepetésszerűen jelentette be a tokiói rádió azt a hírt, hogy Japán a potsdami értekezlet feltételeit elfogadva letette a fegyvert. Ezzel a fegyverletétellel megszűnt a háború elsősorban [a] Távol-Keleten, ahol több mint nyolc év óta folyik a küzdelem a fasizmus és a demokrácia között. Japán éppen úgy elvesztette a háborút, mint az európai fasiszta országok, a háború gépezetét a gazdasági szükségszerűségek megakaszthatatlanul erre az útra terelték.

Attól kezdve, hogy 1853-ban [Matthew C.] Perry amerikai tengernagy hadihajói ágyútüzükkel kikényszerítették a japán kikötők megnyitását, Japán egyetlen háborút sem vesztett el. A múlt század közepén Japán feudális berendezkedésű ország volt, és az amerikai ágyúk ebbe a keretbe erőszakolták bele a kapitalizmust. A sárga hűbérurak igen tanulékonyak voltak, és két kézzel kaptak a tőkés meggazdagodás lehetősége felé. 1939-ben halt meg az a Maszuda nevű főúr, aki elsőnek kapcsolódott be a tőkés termelésbe, és aki ügyes üzletpolitikájával a legnagyobb japán konszernt, a Mitsui-házat alapította meg. Hamarosan követték a többi földesurak is ezt a példát – de mivel Japánban erősen központosított volt a feudális földbirtok, összesen csak öt hatalmas konszern jött létre a szigetországban. Világviszonylatban tulajdonképpen mindig csak a Mitsui és a Mitsubishi cégek képviselték Japánt.

Hallatlanul gyors gazdasági fejlődés mutat arra az alkalmazkodóképességre, amelyre a japán uralkodó osztály adott példát. Japán földje kevés nyersanyagot tartalmaz, de a kőszén hiányait a „fehér szén”, a vízenergia pótolta, a gyorsan fejlődő textilipar az elsősorban Japánban kiépülő műselyemgyártásra támaszkodott. A nehézipari alapanyagait, mindenekelőtt az ócskavasat az Amerikával kötött árucsereszerződések révén szerezte meg a japán ipar. A kaucsukot, az olajat és az élelmiszerek jelentékeny részét is import útján biztosították. Az élelmiszerben szegény szigetország számára életfontosságú volt például a Szovjet[unióval] kötött halászati szerződés fenntartása, mert a Szahalin sziget körüli gazdag halászati terület zsákmánya [a] legfontosabb népélelmezési cikke volt Japánnak. Nyersanyagimport és készgyártmányexport – erre a gazdaságpolitikára épült fel a rohamosan fejlődő japán ipar.

Ehhez a politikához a termelés minél olcsóbbá tétele volt szükséges, csak ez tette versenyképessé az amerikai és európai termelőkkel szemben Japánt. Mindenki emlékszik még a húszas és harmincas évek japán dömpingjére. [Az] olcsó termelés azonban elsősorban alacsony munkabéreket követel meg. És a japán kapitalizmus ebben is „példát mutatott”. Sehol nagy néptömegeket úgy ki nem zsákmányoltak, ahogy azt a távol-keleti szigetországban tették a proletárokkal. Sehol olyan alacsony életnívót nem alakítottak ki, mint ahogy azt a japán tőkések tették. Az „egy marék rizs” napi ételadag szállóige volt, és vágyálom az európai kapitalisták előtt. Természetesen a szociális ellentétek eltaposhatatlanul újra és újra jelentkeztek Japánban. Oly erősen, hogy a leggazdagabb japán tőkések sem mutathatták kifelé gazdagságukat, kényelmüket, és még a Mitsui-dinasztia tagjai sem járhattak például az utcán autón. Hiába ívelt a japán ipari termelés a kapitalizmus történelmében úgyszólván egyedülállóan fölfelé, hiába emelkedett például az 1929–1938-ig tartó tíz év alatt a japán ipar termelése 73 százalékkal – ezt a „rekordot” csak a szocialista termelési rendben erősen fejlődő Szovjetunió szárnyalta túl 370 százalékkal –, a japán néptömegek nyomora nem csökkent. Sőt, ahogy közeledünk az 1930–1931-es nagy világgazdasági válsághoz, annál súlyosabbá válik ez a pauperizmus. Ez a magyarázata annak, hogy Japánt a szociális elégületlenség kitörésétől félő tőkései az imperializmus útjára szorítják. Ez a magyarázata Mandzsúria megszállásának, és ez indokolja a későbbi japán provokációs politikát Sanghajban és másutt. Amikor ezelőtt 8 évvel azután újra megindult a japán–kínai háború, nem volt kétséges, hogy ez bele fog olvadni abba a másik gigantikus küzdelembe, amelyet a második világháború jelentett.

A gazdasági erők még akkor is a demokrácia számára hozták meg a győzelmet, amikor már Japán a Távol-Keleten „hatalmas gyarmatbirodalommal” rendelkezett. Hátsó-India, Holland-India, az óceániai szigetek birtoklása átmenetileg a nyersanyagforrások hatalmas tömegét biztosították a japán ipar részére. Nem lehet azonban elfelejteni azt, hogy bár Japán kereskedelmi hajóállománya 5 millió bruttó regisztertonna körül mozgott, az angolszász hadihajók által elpusztított hajók utánpótlását Japán biztosítani nem tudta. Japán hajóforgalma így minimumra zsugorodott, és a japán kézen lévő nyersanyagok nem tudtak eljutni a szigetországba. A japán ipar kapacitása az utóbbi időben állandóan csökkent – és ez már előre jelzi a közelgő véget. Amikor az új találmány, az „atombomba” fenyegetése, de különösen, amikor a távol-keleti szovjet hadsereg megindult Japán ellen, a császár és kapitalista tanácsadói a fegyverletétel mellett döntöttek.

Így kellett dönteniük, mert nem volt más út. Az imperialista Japán ezzel a döntéssel megbukott, hogy helyet adjon annak a Japánnak, amely demokratikus alapelveken épül föl, amelyben a dolgozók beleszólása biztosítva van, és amely számára az egész világgazdaság újra nyitva áll, – hogy Japán újra importálhasson nyersanyagot és exportálhassa iparcikkeit.