Apa nélkül, hat testvérrel együtt nőtt fel, így hamar megtanulta, mit jelent a küzdelem, és mennyit számít ínséges időkben a testvéri, felebaráti segítség. Ezért is állhatott Krisztus szolgálatába, nem pusztán a szószéken, hanem cselekedeteiben is. Élete szimbolikus mozzanata volt, amikor plébánosként egy alkalommal egy rászorulónak adta a saját cipőjét. Az első világháború alatt kórházvonaton szolgált katonalelkészként. Többször találkozott testközelből a halállal, mégsem riadt meg tőle, inkább megtanult vele farkasszemet nézni. Egyházában a püspöki rangig vitte – tisztségével járó befolyásával mindig, minden körülmények között az elesettek, üldözöttek védelmében élt. 1945 tavaszán szovjet katonák elől bújtatott nőket a győri Püspökvárban. A lányok, asszonyok védelmére kelt püspökre egy részeg orosz katona többször rálőtt. Apor Vilmos még néhány napig élt: maradt ereje és hite gyilkosa lelki üdvéért is imádkozni. 1945. április 2-án, húsvéthétfőn halt vértanúhalált. Nemcsak az általa megmentett emberek emlékeznek rá mély tisztelettel, hanem egyháza is: II. János Pál pápa 1997. november 9-én boldoggá avatta a római Szent Péter téren.

„Ő volt a megtestesült nyugalom abban a kaotikus világban.”

„Következő alkalommal az 1944-es bombázások után találkoztam vele a háború dúlta városban. A légitámadások géppuskatüze elől menekültünk, amikor egyszer csak megláttam Apor Vilmost, ahogy az utcán siet. Rémülten fordultam hozzá, s kérdeztem: püspök úr, mit keres ilyenkor az utcán, biztonságos helyre kellene menni? Bármikor jöhet újabb támadás, géppuskatűz. Ő nyugodtan rám nézett, s mondta: »Nekem járnom kell a várost, mert segítenem kell.« Ő volt a megtestesült nyugalom abban a kaotikus világban. Példája és emléke elkísért egész életutamon” – emlékezett egyszer vissza Jordán László, a Győriek Baráti Körének egykori elnöke.

„Egy másik meghatározó élményem Apor Vilmossal kapcsolatban a Káptalandombon történt. A háborúban találatot kapott a székesegyház, aminek következtében lángra kapott a tetőzet is. Összesereglettek az emberek, mentettük, ami menthető volt. Többek között leakasztottuk a Könnyező Mária-kegyképet és bevittük a várba. Püspök úr kijött és szemtanúja volt ő is annak, ahogy a torony az északnyugati oldalra omlott le. Mi csak azt láttuk, hogy püspök úr szomorúan visszament a Püspökvárba. Cseh Sándor kanonok úr később mesélte, hogy visszaérve szobájába ágyára borult, s tőle addig soha nem tapasztalt módon hangos zokogásban tört ki. Azt gondolom, ez azért volt, mert ő is érezte, hogy a torony leomlása jelképesen is azt fejezi ki: teljesen ismeretlen a jövője az országnak, az egyháznak, az egész magyarságnak” – idézte fel az epizódot Matavovszky Ádám, a Magyarok Világszövetsége Amerikai Országos Tanácsának volt elnöke.

A püspök 1944 pünkösdvasárnapi prédikációjában a következőképpen fogalmazott: „És aki megtagadja a kereszténység alaptörvényét a szeretetről, és azt állítja, hogy vannak emberek és csoportok és fajták, melyeket gyűlölni szabad, és azt hirdeti, hogy az embereket kínozni szabad, legyenek azok akár négerek, akár zsidók, az bármennyire kérkednék is azzal, hogy keresztény, olyan, mint a pogány és nyilvános bűnös.”

Karrierút

Apor Vilmos 1892. február 29-én született Segesváron. A gimnáziumot a jezsuitáknál végezte Kalksburgban és Kalocsán. Teológiai tanulmányait az innsbrucki szemináriumban folytatta. Nagybátyja, Széchenyi Miklós nagyváradi püspök 1915. augusztus 24-én szentelte pappá Nagyváradon, és Gyulára helyezte káplánnak, ahol 1915. augusztus 31. és 1917. január 17. között működött. Ezt követően tábori lelkészi szolgálatot teljesített egy kórházvonaton, majd július 1-jei hatállyal kinevezték a nagyváradi szeminárium prefektusának és dogmatikatanárának. Egyévi elöljárói szolgálat után plébánosi kinevezést kapott Gyulára, a Debrecenbe áthelyezett Lindberger János helyére. 1918. szeptember 1-jétől 1941. március 1-jéig állt a gyulai római katolikus plébánia élén.

Neve először 1938-ban, majd 1939-ben szerepelt a kormány által ajánlottak listáján a veszprémi segéd- és megyés püspöki, valamint a szombathelyi megyés püspöki szék betöltésére, de egyik alkalommal sem az első helyen.

Amikor Breyer István 1940. szeptember 28-án bekövetkezett halálával megüresedett a győri püspöki szék, Angelo Rotta pápai nuncius Apor kinevezését támogatta. XII. Piusz pápa döntése 1941. január 19-én született meg a Vatikánban, Apor kinevezési bullája pedig 1941. két nappal később kelt. A püspökké szentelésre február 24-én került sor, amelyet Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás Glattfelder Gyula csanádi és Czapik Gyula veszprémi püspök segédletével végzett a zsúfolásig megtelt gyulai plébániatemplomban. Ezzel Apor lett a Szent István által alapított győri egyházmegye 72. püspöke, és a kilencedik azoknak a győri főpásztoroknak a sorában, akik az erdélyi vagy a váradi egyházmegye területén születtek vagy mint ottani püspökök helyeztettek át Győrbe. A püspöki székét Apor igen nehéz időben, 1941. március 2-án foglalta el. Székfoglaló beszédében arra kérte papjait, hogy munkájukat irányítsa a szeretet, és ne ismerjenek fáradságot az egyház és a haza szolgálatában. A híveket pedig arra buzdította, hogy őrizzék és ápolják az egységet a családban, a fiatalabb és idősebb nemzedék viszonyában, a szegényekkel való együttérzésben és a közjó érdekében végzett vállvetett munkában.

A GYENGÉK VÉDELME

1945. március 28-án, nagyhét szerdáján a szovjet csapatok elérték Győrt. A győri püspökség pincéiben a menekültek száma egyre gyarapodott, 300-400 körül volt, a pincék mind megteltek. A szovjet katonák eleinte csak a sötétség beállta után mentek a Püspökvár pincéjébe, a következő napok folyamán azonban egyre gyakrabban tettek látogatást az épületben. Apor mindannyiukat személyesen fogadta a pince bejáratánál, és nagypéntek estig – bár a környezetében lévők kérték, hogy legalább nappal pihenjen egy kicsit – egyáltalán nem aludt, mondván: „Ha valami történik, ébren kell, hogy legyek.”

A szovjetek magatartása nagyon különböző volt. Voltak, akik letérdeltek előtte, és megcsókolták a gyűrűjét, de előfordult olyan eset is, hogy le akarták azt húzni, vagy fegyvereket keresve megmotozták. Március 29-én, nagycsütörtökön délelőtt a német csapatok a Rába túlsó partjáról, közvetlenül a Püspökvárral szemben húzódó állásaikból tűz alá vették a Püspökvárat, miután előző nap az összes hidat – így a közelben található Rába-hidat is – felrobbantották. Ugyanezen a napon a Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották a szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint az ugyancsak nem messze fekvő karmelita templom tornyát is. Az égő templomok látványa mélyen lesújtotta a püspököt. Nagycsütörtökön a pincében mondta utolsó miséjét. Elérkezett a nagypéntek. A püspök az ilyenkor szokásos szertartást nem tudta megtartani, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét.

Miután Győrben véget értek a harcok, szovjet katonák járták a várost németeket keresve. Több csoport is benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök felismerte a közeledő veszélyt: két papját beküldte a városházára, hogy a szovjet parancsnokságtól segítséget kérjenek, de hiába fáradtak. Azt sem tudták elérni, hogy katonai őrséget állítsanak a pince bejárata elé. A szovjet katonák mind gyakrabban és egyre hangosabban látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet igen veszélyesnek mutatkozott. Jó tolmács nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot egy szlovákul is alig beszélő orvos végezte. Apor Vilmos nagypéntek délután nyíltan felszólította a jelen lévő férfiakat és külön az orvos tolmácsot is, hogy legyenek a segítségére, ha erélyesen kell fellépnie, hiszen – ahogy fogalmazott – „egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét”. Szavaiból világosan kitűnik, hogy szándékában állt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett. A fiatal lányokat, asszonyokat idős nőknek maszkírozták, így akarták elkerülni a szovjet katonák figyelmét.

Mártírhalál

A szovjet katonák a Püspökvár pincéjében német katonákat, valamint órákat kerestek. Kutakodásuk közben az emberek karjára rápillantva látták, hogy a nők valójában nem olyan idősek, mint ahogy azt az arcuk mutatja. Letépték a fejükről a kendőt, és azt kiabálták: „Nyet mamka, nyet mamka, babka, babka.” Felfedezték az élelmiszerraktárakat és a borospincét is. Ekkor még békével távoztak, a katonák egy része késő délután azonban már illuminált állapotban érkezett vissza. Krumplipucolásra kértek embereket. A püspök kérésére idős nők és férfiak önként vállalkoztak a feladatra, a fiatalabbak eközben elbújtak. Ám a katonák nem fogadták el a jelentkezőket konyhai segítségül, és a fiatal nőkhöz ragaszkodtak. Apor Vilmos megállított a pince lépcsőjén egy szovjet katonát, és „Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!” kiáltással követelte a távozásukat. A katona le akarta tépni Apor püspöki mellkeresztjét, a püspök azonban ellenállt. Dulakodás és fegyverropogás kezdődött. Apor 17 éves unokaöccse, Pálffy Sándor a nagybátyja elé ugrott, és három golyót kapott. A püspököt is három találat érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelőjét lyukasztotta át, a harmadik, halálos golyó a hasüregébe hatolt be. Apor a lövések hatására összeroskadt.

A kórházba érve azonnal megoperálták. Ajkáról egyetlen jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és a belek szétroncsolódása igen nagy fájdalommal jár, amelyet fájdalomcsillapítóval sem tudtak enyhíteni. Apor Vilmos 1945. április 2-án, húsvéthétfő hajnalán hunyt el. Halála hírét a város polgárai megrendüléssel fogadták. Ezzel szertefoszlott a legenda, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi személyeket és intézményeket védelemben vagy kíméletben kívánja részesíteni. A kórház orvosi kara, kedvesnővérei és személyzete kikísérték a halott főpásztort a kapuig. Ott papjai vették át a hordágyat, és vitték a Káptalandomb felé. Apor már két napja halott volt, temetésére azonban még várni kellett. Felravatalozására a leégett fedélszékű székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya- oltár előtt ravatalozták fel.

Ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában kívánták elhelyezni, Weisz Andor törvényszéki bíró fel is ajánlotta erre a célra a maga számára előre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem működtek. A magas, széles vállú főpap részére nem találtak megfelelő méretű koporsót. Fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek. Elsősorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján, csakhogy a hidakat a menekülő németek felrobbantották. Végül is csónakon érkezett meg a koporsó, nem minden kockázat nélkül. 1945. április 4-én, szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a karmelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál megrendítőbben hatott, a szertartás egyszerűsége nem kevésbé. Pokorny Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek a menetben. Mindez méltó volt Apor Vilmos egyszerűségéhez. 1946 novemberében az őt a megyés püspöki székben követő Papp Kálmán kinevezte azt a bíróságot, amely hivatalosan megkezdte Apor boldoggá avatási eljárásának előkészítését.

AZ ÚJRATEMETÉS ELMARAD

A vértanú püspök teste továbbra is a karmeliták kriptájában pihent. Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László-kápolnája legyen végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett papság és a hívők óriási összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet őrző síremlék költségeinek fedezésére. Papp Kálmán megyés püspök a temetésről így rendelkezett: „1948. november 23-án, kedden délután 5 órakor és 24-én, szerdán délelőtt 10 órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát szóljanak. Örömmel közlöm ennek kapcsán ft. Papjaimmal és szeretett Híveimmel, hogy Vilmos püspök művészi síremléke a székesegyház Szent László-kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm mindenkinek segítő hozzájárulását, s szeretettel hívom meg ft. Papjaimat és Kedves Híveimet Vilmos püspöknek folyó hó 24-én, szerdán de. 10 órakor kezdődő ünnepélyes temetésére. A temetési szertartás rendje: november 23-án, kedden délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes gyászszertartással a Püspökvár Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül az egyházmegye papsága egész éjjel vigíliát tart. November 24-én, szerdán délelőtt 10 órakor átkísérjük a székesegyházba, ahol főpapi gyászmise és temetési szertartás után a Szent László-kápolnában felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük.”

Sok hívőt, papot, tisztelőt vártak a temetésre, Mindszenty József esztergomi érsek, bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette részvételi szándékát. November 20-án azonban az egyházmegyei hatóság Papp Kálmán püspök aláírásával szűkszavú értesítést küldött szét: „Értesítem, hogy b. e. [boldog emlékezetű] báró Apor Vilmos győri püspök úrnak november 23-ra és 24-re tervezett temetése elmarad.” Az történt ugyanis, hogy november 20-án, szombaton este a Belügyminisztérium képviselői és a politikai rendőrség egy ezredese a győri főispán társaságában megjelentek a Püspökvárban, és átadták a püspöknek a polgármester határozatát, amelyben megtiltotta az exhumálást. Az átvitelt felfüggesztették, és a főpásztort kötelezték, hogy a meghívottakat értesítse a temetés elmaradásáról, mert „Apor Vilmos tervezett temetése sértené az ország külpolitikai érdekeit”. Papp Kálmán erőteljesen tiltakozott, mindhiába.

A Belügyminisztérium szervei még aznap éjjel tudatták a püspökkel és plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. „Az akkor már teljesen kommunista kézen lévő belügyi hatóságok – a betiltás miatt felháborodott hívek tüntető akciójától való félelmükben – az átvitel, illetve a temetés tervezett napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fővel megerősítették a győri rendőrséget, és mozgósították a tűzoltóságot. Egész éjjel titkosrendőrök állták körül a karmeliták templomát, és lovas rendőrök járőröztek a belvárosban, nehogy a »fekete reakció« ellopja a holttestet. A karmeliták temploma és a székesegyház felé vezető utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötő utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a kövezetet. A barikádokon kívül rekedt győriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint keserű mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot” – olvasható Szolnoky Erzsébet Fellebbezés helyett. Apor Vilmos püspök élete és vértanúsága című munkájában. Ugyanilyen durva és nevetséges eszközökkel akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges Apor-tisztelgésen. A rendőrség aznap igazoltatott mindenkit, aki vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan vagy csónakkal Győr felé közeledett. Csak az léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy a munkahelyére tart. A politikai rendőrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a kinyomtatását is megtiltotta.

EPILÓGUS

A magyar és az európai közvélemény nyomására az Apor-temetés ügye negyven évvel később ismét előtérbe került, és elodázhatatlan lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes temetést engedélyezett. Így Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án – néhány idős kanonok jelenlétében – dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az első. A vértanú püspököt II. János Pál pápa hosszú várakozás után, 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.

Irodalom:

Győri Egyházmegye, 2020. november 13.