A svábok, vagyis a magyarországi németek a második világháború után nemkívánatos népcsoportnak számítottak az országban, szovjet nyomásra 1946 és 1948 között sor került a kitelepítésükre. Hogy miért? Az ok egyszerű volt: német anyanyelvük miatt a náci németek, valamint a nyilasok közé sorolták őket, így gyakran szerepeltek olyan propagandacikkben, mint amelyet alább olvashatunk.
A lispei olajkutak partizánjai a dunántúli rémuralomról
A Dunántúlról eddig kevés hír jutott el hozzánk. Most megérkezett Debrecenbe egy tizenhárom főből álló partizáncsoport, amely Lispéről, a dunántúli olajkutak központjából szökött meg, hogy számtalan kaland után átjusson a Vörös Hadsereghez. A bátor partizánszakasz parancsnoka Bohus János munkás volt, aki társaival együtt néhány nappal ezelőtt Debrecenbe érkezett. Bohus János munkatársunk előtt részletesen beszámolt a német SS és a nyilasok fölháborító garázdálkodásáról és dunántúli gaztetteiről.
– Szeptemberben kezdett tarthatatlanná válni a helyzet a Dunántúlon. Az erdélyi és kelet-magyarországi menekültek óriási tömegei lepték el a városokat és falvakat, és hetek alatt negyven–ötvenszeresére verték fel az élelmi[szer]cikkek árát. Az általános éhezés és elégedetlenség közepette bombaként robbant az október 15-i események híre. Az olajkutak munkássága kacagva, sírva tódult az utcára a fegyverletétel hírére, míg este SS-gépfegyverek józanították ki őket a béke mámorából.
– A nyilasterror sehol olyan erősen nem érvényesülhetett, mint a Dunántúlon. A sváb lakosság feljelentések tömegében tombolta ki magát. Amelyik munkás pár percet késett, azt szabotázs címén agyonlőtték.
Aki csekély élelmiszer-tartalékát nem szolgáltatta be, azt családjával együtt internáló- és munkatáborokba vitték.
Mikor dél felől a Tito-csapatok és a Vörös Hadsereg ágyúinak dübörgése odahallatszott, a nyilasok eszeveszett öldöklésbe kezdtek. Spiclik, besúgók tömege járkált a munkahelyeken s a városokban, és aki egy kétértelmű szót mert szólni, az másnap már útban volt a németországi kényszermunkatáborok felé.
És ekkor – a terror őrjöngésének közepén – a magyar munkásság egyik legszebb hőstette következett.
Bohus János és 12 társa elhatározták, hogy ha belepusztulnak is, megpróbálják átvágni magukat a Vörös Hadsereghez, és bosszút állnak a munkásmártírokért.
Egy este, csirizes gumilepedő segítségével benyomták az SS-fegyverraktár ablakát, melyben a visszavonuláshoz szükséges robbantóanyagokat őrizték. Két kg dinamitot vittek el a raktárból.
Másnap este két társuk leütötte az egyik olajkút őreit, s még mielőtt felfedezhették volna tettüket, óriási robbanás rázta meg a telepet, s a kút olthatatlan lángra gyulladt.
Ekkor léptek működésbe a többiek. A zűrzavarban a nácik felügyelet nélkül hagyták a fegyverraktárt, s perceken belül Bohusék – mindnyájan géppisztolyokkal és lőszerrel bőven ellátva – útban voltak a közeli erdők felé.
Négy hétig bujkáltak az erdőkben, mindig dél felé haladva, az ágyúdörgés irányába. Ezalatt a négy hét alatt összesen 31, három–öt katonából álló német járőrt semmisítettek meg, azok konzervjeiből tartották fenn magukat, ezeknek a lőszerével harcoltak tovább. A falvakba nem mertek bemenni, hiszen a Dunántúl sváb lakossága volt a magyarok legádázabb ellensége.
Négy hét múlva találtak rá az első orosz járőrre. Átadták fegyvereiket, s megkérték őket, kísérjék be őket az első parancsnokságra. Ott a legnagyobb szeretettel és megértéssel fogadták őket. Az orosz parancsnokság iratokkal és élelmiszerrel látta el a magyar partizánokat, akiket nyomban útnak indítottak lakhelyük felé.