Ezerkilencszáznegyvennégy március 18! Aznap este dr. Babics Antaléknál aludtam. Reggel öt órakor csöngött a telefon. Ilona barátnőm kapta föl a kagylót, hogy férje ne ébredjen fel, átszólt hozzám a másik szobába: „Jaj, az isten áldjon meg, téged keresnek, mi ez?” – Azt hitte, valami részeg pályatársam, haverom. Átvettem a kagylót. Egy mondat volt az egész, megismertem Németh Antal hangját; a mondat így szólt: – „A Vógel Tóniék bejöttek.”

Forgács Antal a Nemzeti Színház művésze volt, akit eredeti sváb néven Vógel Tóninak hívtak. Jelmondat volt ez magunk között, ha nem akartuk kimondani, hogy „németek”, csak annyit mondtunk: Vógel. Ez a hajnali üzenet tudatta velem, hogy a németek megszállták Budapestet.

Azonnal felöltöztem, és elrohantam. Deák Ferenc utca, ahol Babicsék laktak, néhány lépésre van a Duna-parttól, oda futottam: a néma és néptelen budai rakparton dübörögve vonultak a német páncélosok… Feszes és kemény kép volt: egy város, amelyik nem ébredt fel, akarattal, egy város, amelyik nem nyitotta ki az ablakait erre a hatalmas zajra, akarattal, egy város, amelynek lakói sem zászlókat lengetni, sem tiltakozni nem kívántak. Csak dübörgött, dübörgött, szűnni nem akarva ez a kegyetlen menet. Bámultam, tehetetlenül, rémülten, dideregve. Hová rohanjak? A Nemzeti Színházba! Találkoznom kell Majorral és a többiekkel, onnan esetleg elmegyünk a Népszava szerkesztőségébe, a Conti utcába. Mégis először a Conti utca felé vettem az utamat. Már az utca elejéről láttam, hogy német tankok állnak a szerkesztőség előtt, és mint a lángok közt szállongó hópelyhek (messziről úgy nézett ki) ezrével, százezrével hulltak az emeletekről a Népszava ablakon kidobált iratai, katonái géppisztollyal felszerelve: ostromállapot! Kiszedték nyilván, ami számukra szükséges volt, a többit pedig felgyújtották, szertedobálták. Letartóztattak egy csomó embert, akit ott találtak, és lista szerint másokat a lakásukon. Megfordultam, bementem a Nemzeti Színházba. Még alig voltak; nemsokára megjelent Major, utána közvetlenül Németh Antal, korán jött be ő is, majd szállingózni kezdett a társaság. Nem mindennapi pillanat volt. Németh Antal behívott engem és Tamást a társalgóba, kérte és javasolta: menjünk el, próbáljuk magunkat biztonságba helyezni, ő – amíg valami felsőbb szerv nem tiltja le – folyósítja a fizetésünket, hogy mégis élni tudjunk. Betartotta szavát becsülettel, amíg lehetett. Fizetésemet Babics Antalné vette fel helyettem. A negyedik emeleti számvevőségen Haán Pál főpénztáros osztotta a fizetéseket, sorban álltak az emberek. Egy kolléganőm, Sz. M., aki ismerte őt, rászólt: „Mi az, Ilona, felveszed a kommunista barátod fizetését?” – ez a német megszállás első pillanataiban életveszélyes kérdés volt. De barátnőmet nem kellett félteni.

– Igen, öregem! – mondta. Majd így folytatta: – De szép ez a briliánsgyűrű! Ugye, ezt egy zsidó barátodtól kaptad?

A hosszú sor kínosan feszengett.

– Igen – mondta Margit –, a zsidókat ki kell fosztani!

Elszabadultak a lefojtott indulatok, érzelmek, és elemi erővel tört ki mindenkiből a gonosz – vagy a jó.

Németh Antal azt javasolta nekem: „Az volna a legjobb, fiam, ha bemennél a Vas utcai szanatóriumba, beszélek egy ottani orvossal, bevisznek, mintha idegkimerült volnál. Pillanatnyilag biztosítani kell az életedet.”

A Nemzeti Színház főorvosa, Járfás dr. Németh utasítására kiadta a szükséges orvosi bizonyítványokat, az esetet senkinek nem jelentette – rendes ember volt. Bementem a kórházba egy pizsamával és fogkefével, de csak néhány napig maradtam ott, mert kiderült, hogy oda szállásolták el a magasabb német vezérkar tisztjeit, úgyhogy első este a Vas utcai szanatórium halljában együtt ültem tábornokokkal és gestapós tisztekkel. Beszélek németül, a helyzet izgalmas volt. Magyarok alig voltak, így hát szívesen elegyedtek szóba velem a diadalmas, büszke hadsereg vezetői. Sok mindent fecsegtek, megjegyeztem, úgy érzem, hasznos lehet. Később továbbítottam az információkat olyanoknak, akik talán fel tudták használni, noha, sajnos, nem hadititokról volt szó.

Lakásomat elhagytam. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mert a VII. ker. Hársfa utca 11-ben két kis garzonlakásban laktunk, nagymama és én. Mit csináljak a nagymamával? Pénz nincs, nekem el kell tűnnöm – kire hagyjam? Miből fog élni...? Mégis ott kellett hagynom, ez volt mindkettőnk életében maradásának feltétele. Lakásomat lezártam, a másikban ott maradt engem féltő drága kis nagymamám; idős volt, szellemes volt, okos volt, kedves és a kor viszontagságaival szemben szikár és erős. Földszinten laktunk, nagymamám ki szokott könyökölni az ablakon, nézte, jobb híján, a Barát utca életét, s folyton cigarettázott. […]

Egyszer, amint kikönyökölt az ablakon nikotinéhesen, arra ment Major Tamás, bajuszosan, pápaszemmel, elmaszkírozva – illegalitásban. Nagyanyám (aki ismerte és szerette) most nem ismert rá, megszólította; leordított: „Halló, fiatalember, kínáljon már meg egy cigarettával, mert az én onokám hasst diesen Hitler!” (utálja ezt a Hitlert). Major először megrémült, de amikor rájött, hogy nagymama nem ismerte meg, boldogan adott neki Szimfóniát.

Az egész korszaknak számomra nincs kronológiája. Nagy-nagy feszültséget, zavaros összevisszaságot éreztem, be kell vallanom, nem volt ebben semmi hősiesség, sem öntudat, talán valami tisztaságérzés és valami tisztesség!! Ellenállás azzal a kegyetlen rendetlenséggel, gyilkos ösztönökkel és rémült meghunyászkodással szemben, ami akkoriban oly természetes volt. Hát próbálkozott az ember. Meg kell mondanom, valami kalandvágy is párosult az úgynevezett „hősiességhez”. Igen! Kalandvágy kellett ahhoz, hogy barna kalapban, szőke loknikkal, az „illegalitás” összes kellékével fölvértezve járjak-keljek az utcákon.

Mindenkinek volt egy „pincéje” – a patkányok korszakában. Nekem egyetlen biztos búvóhelyem Babics doktorék, barátaim lakása és később pedig pincéje volt. Szerencse is kell ahhoz, hogy az embernek ilyen barátai legyenek; ők mindig segítettek, ha szükség volt rá, és nemcsak nekem…

Ezerkilencszáznegyvennégy március 19-től kisebb-nagyobb megszakításokkal náluk éltem a felszabadulás pillanatáig.