csupasz bőrére írott szántok, a vörös vegytintával megjelölt fülek világa az, amelynek boldog megváltását a magyarságnak Sztálin kirgiz lövészei és tunguz páncélosai hoznák... így szöktek el a Szibéria felé elhajtott, végtelen menetoszlopokból a tiszántúli és erdélyi falvak egykori lakói, megjelölve, mint a fegyencek, megfosztva még a név egyéni méltóságától is, — puszta numerussá alázva! Ahogy a rabszolgapiacra vitték valamikor az ókorban, vagy a sötét középkor évtizedeiben egy-egy hadjárat szíjra fűzött emberzsákmányát, úgy hajtja, s úgy hajtaná a szovjet politrukok parancsára a kancsukás kozák egész népünket is a kényszermunka telepei felé. Ez a sors igazán nem irigylésre méltó, s nincs épelméjű ember, aki vágyakoznék utána. Védeni, utolsó csepp vérig, erőnk végső megfeszítéséig az ország minden talpalatnyi földjét, az utolsó kis tanyaházat és barázdát is, foggal és körömmel ha kell, — de el nem tántorodni egy pillanatra se a kitartás, forró hitétől, ki nem fogyni az elszántságból, — ez lehet csak a magyarság dolga ebben a roppant történelmi mérkőzésben, mely egész csillagunk sorsát és jövendőjét szabja meg egymásra rontó milliós hadseregeinek döntésével! A harc az élet és halál küzdelmévé változott számunkra, s vegyük tudomásul, hogy nem lehet kitérnünk előle, se ravaszsággal, se önmagunk megalázásával és kiszolgáltatásával. Nem az a dolgunk, hogy az ellenség számát mérlegeljük, tömegét becsülgessük, hanem az, hogy igyekezzünk megsemmisíteni, kiverni erről a földről, amelyen a győzelem után végre berendezhetjük az egész magyarság boldog otthonát. Üszökben hevernek városaink, s ahová a háború Istene érccsizmáival lépett, ott összeomlottak a falvak tornyai. Páncélos szörnyetegek szántották fél ekék helyett a barázdákat, melyekbe kenyértermő mag helyett acél hullott ezen a keserves őszön, de minden romot felépíthetünk, minden hajlék helyett újat emelhetünk holnap, ha nem tántorodunk meg s nem roppan össze bennünk a szív!