A háború végére olyannyira kevés harcképes katonakorú férfi maradt, hogy már a tizenéveseket is mozgósították. Az Új Szó cikke közülük szólaltat meg néhányat 1945 áprilisában.

Sopron előtt néhány kilométerrel jár a kocsink. Az országúton, árkokban, földeken szétrombolt, felborított német gépkocsik fordítják kerekeiket az égnek. Nagyobb és kisebb lövegek, páncélelhárító ágyúk szétlőve fekszenek szerteszét. Ameddig ellátni, a láthatár széléig tankcsapdák, sáncok, lerombolt erődítmények húzódnak. Olyan Sopron az erődítmények közepén, mint a hálójában ülő pók. De az „áttörhetetlen” erődítményeknek nem sok hasznát vették a hitleristák és szolgáik. Szálasi és „kormánya” „fővárosából”, utolsó magyarországi odújából fejvesztetten menekült.

Az országúton rendezetlen sorokban, orosz kíséret nélkül, magyar katonák és tisztek haladnak: a szétvert magyar hadsereg roncsai. Élénk beszélgetés folyik. Közelebb megyek. Nem hiszek a szememnek – 14–16 éves katonák. Megszólítom az egyiket. Mester Gábornak hívják, 1930-ban született Győrben.

– Mit keres itt a hadseregben?

– Mielőtt az oroszok bejöttek, mindnyájunkat összeszedtek. Arra sem adtak időt, hogy szüleinktől elbúcsúzzunk. Erőltetett meneteléssel Sopron felé hajtottak bennünket. Nem messze a várostól erődítési munkára állították be az egész csapatot. A bánásmód és a helyzetünk borzasztó volt. Reggeltől késő estig a legsúlyosabb földmunkát kellett végezni, és sohasem voltak megelégedve azzal, amit teljesítettünk. A németek, kiknek keze alá kerültünk, ráadásul minden alkalmat megragadtak, hogy megalázzanak bennünket. A bunkereket, latrinákat tisztíttatták, sáros csizmáikat pucoltatták velünk.

Egy alkalommal Kurt őrmester elém dobta a csizmáját, hogy tisztítsam ki. Mikor vonakodtam a parancsnak eleget tenni, nyakon ragadott, és úgy [az] arcomba vágta a csizmáját, hogy két fogam nyomban kitört.

Ujjával széthúzta az ajkait, és mutatja a fogsorban tátongó lyukakat.

– Két barátomat, Szántó Lászlót és Somogyi Bélát a nyugati frontra vitték a németek, őket nem fogom többé látni – mondja bánatosan.

Egy másik katona lép hozzám. Ő is elmondja a történetét. Jánosi Péter a neve, 1929-ben született Csornán. Öltözete rendkívül „választékos”. Fején honvédsapka, mely az orrára csúszott, zubbonya német, s akkora, hogy legalább kétszer beleférne, lábszárait fakó sportnadrág fedi, és lábán hatalmas síbakancs van.

– Mint minden iskolatársam, 12 éves korom óta én is leventére járok. Március elején összeszedtek minket, és német csapatokhoz osztottak be bennünket. Pihenőben lévő német csapatokhoz kerültünk. Olyan egyenruhát kaptunk, amilyet éppen találtak. A németek és a nyilasok megállás nélkül dolgoztattak minket. Ahol és amivel lehetett, megkeserítették életünket. Ha a kitűzött munkát nem végeztük el, – márpedig azt nehezen lehetett – nagyon szigorú volt a büntetés. Egyik bajtársam, Kertész György nem tudta tovább elviselni a fáradalmakat és a sok megalázást, amiben részünk volt. Elhatározta, hogy megszökik. A németek elfogták, és úgy összevissza verték, hogy két nap múlva meghalt. Hálásak vagyunk a Vörös Hadseregnek, hogy gyors elő[re]nyomulásával megszabadított minket német „szövetségeseinktől”.

Német foglyokat kísérnek mellettünk. Jánosi rájuk mutat:

– Ezekért a svábokért szenvedtünk el mindent! Gyilkosok! Aljas gyilkosok!